Összeakadtunk ma, mint kiskecskék a buta hídon. Csak épp mi emberek, négyen, és a járdán. Plusz két bicikli. Az egyik bicikli és tulajdonosa álldogált és beszélgetett. A járda szélén. Az ismerősével (vagy nem), aki gyalogosként strázsált mellette. Csak a fél gyalogutat foglalták el kedélyes komázásuk közben. Ugyanazt a felét, amelyen én menetirányt szerint békétlenül kocogtam az iskola felé. Versenyben az idővel, amely vészes közelségebe hozta a szakkör végét, vele együtt kétségbeesett gyermekem látomását, amint vadul és árván bolyong az iskolaudvaron. Mert anyának nem sikerült elég gyorsan kidobnia a lakásból a - röpke két és fél óra késéssel érkezett - tévészerelőt. Bevallom, úgy voltam, ha már a kiszállási díjból nem vonhatunk le késedelmi kötbért, nincs eszmei kárpótlás, amiért röghöz kötve dekkoltam saját tulajdonomban, kültéri elintéznivalóim összes dacára, no akkor legalább szerelje meg a tévét ez a szakember böcsülettel. Ami meg is történt, viszont újabb darab időbe került, a várakozáson felül. Az idő puszta léte pedig - előbb utóbb - megteremti a késést, a késésbe pedig - előbb-utóbb - beletorkollok.

Szóval, torkolltam épp, e pillanatban is, midőn szilaj száguldásom útját állta felnt nevezett kétkerekűs és barátja. Nem ügy, nem tétel, regisztráltam. Nem első eset, hogy biciklis támad a bicikliútmentes járdán. Szemből, hátulról, esetleg passzív tereptárgyként. Rutinmodulattal lendítettem magam csípőből balra, hogy elkerüljem az ütközést - és majdnem belefussak egy másik karambolba. Szemben ugyanis - a járda eleddig szabad felén - egy újabb biciklis tűnt fel. Hölgy közeledett, elszántan tekerve. Fikarcnyit sem módosítva pályáján, nem engedve a 48-ból, ami ezúttal a sebességét jellemezte. Álló versenyzőinkhez hasonlóan ő sem zavartatta magát a többiek által, eltökélten haladt ismeretlen célja felé. (Feltehetőleg egy pontra szegezve tekintetét, de ez a napszemüvegtől nem látszott.)

Egyre inkább kulminálni sejlett viszont az a bizonyos kiskecsek-szindróma. Csak épp a tét nagyobbnak tűnt. A beszélgetők beszélgettek (biciklistől) és nem mozdultak. A nő gurult és gurult. Felénk. Én szaporáztam, iskola iránt. A járda egyértelműen keskeny volt mindannyiunk számára. Egy pillanatra átsuhant az agyamon: ha elkerülhetetlenné válik az ütközés, én vagyok itt a leggyengébb láncszem. Mégis, mit akarok a nagyobb súlycsoportúak, a száguldó, meg a két bringa ellenében?

MIt, hát a lányomhoz érni, idejében!

No és, ha a nő is épp a gyermekéhez száguld (a két pasi meg a gyermekeiről beszélget)? - így tovább a békülékeny énem.

A járda akkor is a gya-lo-go-so-ké! Az pedig én vagyok - zárta le a témát fanatikus, hiperkorrekt énem, az igazság és heroizmus veszettül szigorú bajnoka. Az álldogálók mellé értem és  - most vagy soha - továbbcsörtettem. A szembejövő hölgy a meglepetéstől akkorát fékezett, hogy lendületből lepattant a biciklijéről. Ugyanazzal a lendülettel futva irányította tovább járművét. Egyúttal mindannyiunkat megmentve a nem kívánatos egymás keblére borulástól. 

Nem néztem hátra. Az iskola ezerrel közeledett, hogy kiontsa magából a lányomat. Ugyanakkor egyre a hölgyön gondolkoztam, meg a járdán trécselő urakon. S voltaképpen sajnálni kezdtem őket. Mert - voltaképpen - kényszerből szorultak fel ők, kerekestől erre a nyamvadt járdára. Szabályhozogató székben üldögélő emberek - akik legtöbbször mindenhová kocsival mennek, sőt, az autójukat sem száz, hogy önmaguknak vezetik - kitalálták, hogy 12 éven aluli kerékpárosok ne karikázzanak főútvonalon, autók közepette. Ez bölcs döntés, nagyvárosi főutakon ijesztő méreteket ölt az autóforgalom a kicsi gyermekekhez képest. 

Igen ám, csakhogy a szabályhozogatók elfelejtettek a muszáj mellé kerékpárutakat rajzolni, elüljárót emelni, vakondjáratot túrni, vagy legalább egy nyamvadt csatornát vezetni a főúttal párhuzamosan, hogy vízibilciklizhessenek a gyámoltalan kölkök, ha már. De nem. Így - jobb híján - maradt nekik a járda. A bonyodalom már ezzel is megvolna, hát még. Mert az említett útszakaszon ki sem kell állnia a KSH munkatársának adatot gyűjteni, csukott szemmel látszik, hogy a járdán biciklizők nem csak sebességük, de átlagéletkoruk tekintetében sem engednek a 48-ból. Ami ugye, testvérek közt sincs 12 alatt.

Érthető, mondanám még erre is, ami gyerekre nézve ádáz és veszélyes, azon a négysávos úton, nem kívánom én a felnőtteknek sem. A szabály sem kívánja nekik. Nem mondja ki, hogy amit 12 alatt tilos, azt 12 felett kötelező. Így hát főút mentén, abszolút kresz-inspiráltan, bölcsőtől koporsóig nagyjából mindenki a járdán gurul. Ott, ahol másfajta népek - mitikus idők óta - őshonosan mozognak. Gyalog.

Igen, befogadtuk a kerékpárosokat. Gyereket, felnőttet. Egyre többet. A járdára. Többségében nem is ágáltunk ellenük. Udvariasan elengedtük nagy sietősségükben őket. Ők pedig valahogy elfeledkeztek kiszolgáltatott voltukról. Arról, hogy miért és hogyan is kerültek őt ide. Kiment a fejükből, hogy a boldogtalan gyalogosok nem úri passzióból hívták őket, mert túl kicsi volt a forgalom vagy kevés az izgalom a járdán. Henem kényszerből gurulnak itt. Amiért - ha hálával nem is -, némi alkalmazkodással tartoznának. Sajnos, igen kevesen vannak közöttük, akik emlékeznek rá, honnan jött, hová tart és hol (lenne) a helye (a nem létező kerékpárúton). A többség idővel olyan otthonosan belakta a járdát, hogy álmában sem jut eszébe a szomorú tény. Miszerint sem az autók közül való deportálás, sem az önkéntes emigráció nem mentesíti a kerékpárost a járdán érvényes szabályok, normák, korlátozások alól.

A törvény betűje azonban - máshol is ezt látjuk - gyakorta mit sem ér. Az erkölcs, az illendőség, a becsület, a szokás, a hála még annyit sem. Akié az erő, a fémváz, az uralja a járdát. Az iskola kapujába érve, lányom boldog mosolyát látva beleborsózott a hátam, hogy iménti kecsketalálkozónk túlélését messze nem a dolgok természetes rendjének és korrekt működésének köszönhetem. Csakis a biciklis nő - főként saját életét féltő  - ösztönös reakciójának, amellyel az utolsó pillanatban kitért előlem. Kiugrott a színjátékból, az erődemostrációs játszmából.

Hülye vagyok, kockáztattam. Egyszerűbb ilyenkor - ezer más emberhez, más alkalomhoz hasonlóan - csendben félreállni, dünnyögi bennem a krisztusi (vagy a balek?) lélek. Mi az a két másodperc, amivel hamarabb érsz a lányod elé, ha kockára teszed: odaérsz-e egyáltalán? - így a bölcs, felnőtt, józan hang odabenn.

De a kisördög magyar hangja sem alszik, tovább piszkál. Hát meddig kellene megalkudni? Meddig kell tűrni kicsiben és nagyban, hogy a dolgok nem úgy mennek ebben az országban, ahogy a rendje lenne? Meddig isszuk még a levét, hogy valakik a fejünk fölött rosszakat, ostobákat döntenek, paradox helyzetekbe, kölcsönös kiszolgáltatottságba taszítanak bennünket, eltérő igényű közlekedő bábukat?

Aki zavarja az erősebb kutyát, az előkelő autóst, szoruljon fel a szánalmas gyalogosok közé, a járdára. Majd ők megbírkóznak vele! Birkózunk. Magunkra hagynak minket úttesteken, élettereken egymással, oldjuk meg a helyzetet. Mit bánják törvényhozók, útépítésre pénzeket tologatók, autóhiteleket bezsebelők, hogyan!

Megyünk hát a járdán biciklivel. Átlósan, a főúton, gyalog. Forgalommal szemben egyirányú utcában. Lázadva parkolunk a tilosban, haladunk túl gyorsan, és folyton ütközünk, ártatlan áldozatokat hagyva magunk után, némán jelezve, hogy ez az EGÉSZ végső soron senkinek sem jó. Megyünk elszántan, elkeseredetten, egymást letarolva. Helyzettől függően túlélve, aszerint, ki a pofátlanabb, az erősebb, a diplomatikusabb, a gyávább, a sunyibb, a konfliktuskerülőbb.

Talán megállhatnánk és találhatnánk valódi megoldást is. Ha már úgyis muszáj valamit tenni. Olyat, ami mindenkinek jó. Jobb. Építhetnének több kerékpárutat a börtönkben üdülő lakók. Bizonyos társadalmi csoportok iránti előítéleteket is esélyesen csökkentve ezzel.

Addig pedig? A lányomhoz épségben kocogás útját nem adom. Talán legközelebb bölcsen kitérek, mert a családom többre megy töretlen lábú anyával és feleséggel, mint a gipszben bicegővel. De lélekben már nem engedek én sem a 48-ból. Sem a járdán, sem máshol. Nem akarok sakktábla-gyalogként rettegésben élni. Sem orosz rulettet játszani minden nap, az úttest, az élet eredendően nekem rendelt szakaszán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.