Egy évvel ezelőtt már írtam egy elemzést a Jobbik elnökének évadnyitó gondolatairól. Most eltelt egy újabb év és ismét elérkezett az évértékelők időszaka, melyet szokás szerint a Jobbik és Vona Gábor (továbbiakban: VG) kezdett meg a többi pártot megelőzve.

Jelen írásom a beszéd kronológiáját követi és amelett, hogy megpróbálja azt hűen ismertetni, tartalmazza az egyes felvetések nyomán bennem kialakuló gondolatokat, melyek nem biztos, hogy minden esetben csak az elnök által kimondott tartalmakat jeleníti meg, hanem néhány esetben azok kritikáját, vagy éppen továbbgondolását is magában hordozza.

Az elnök egy ellentétpárral kezdi, mely a Való Világ és a Jobbik által kimondott valóban "való világ"  közti fundamentális különbségekre mutat rá. Egyfelől van a szellemi rabszolgalétben tartott, vegetáló masszává préselődött magyarság, másfelől itt vannak a valódi problémakat felismerő, kimondó és azok megoldásáért tényleg tenni akaró jobbikosok, akik most már nem csupán részt kérnek a hatalomból, de egyenesen a győzelem a cél.

VG ezután az ún. rendszerváltás utáni 24 év legtragikusabb hibáinak felsorolásába kezd, melyek az ő szemleléletes hasonlatával élve nem csupán a fekete levest, de egy komplett "fekete menüsort" jelentettek a magyarságnak. És hogy mik voltak ennek a menünek a fogásai?
- az állami vagyon elherdálása (közkeletű nevén a privatizáció, melynek időszaka az ellopható vagyon hiányában már lezárult)
- államadósság kérdése és az újratargyalás elmulasztásának végzetes hibája
- komplett nemzetgazdasági ágak megszűnése (bányászat, gépgyártás, élelmiszeripar, feldolgozóipar és még hosszasan lehetne sorolni)
- az EU-hoz való csatlakozás egyértelműen negatív mérlege (EU-tanázia)

Ezekkel a be nem váltott ígéretekkel, reményekkel szemben hogyan alakult a Jobbik elmúlt egy éve? Itt három területet említ VG, melyet a Jobbik kiemelten kezel és próbál megoldást találni:

Az első a külföldre vándorlók, az ún. szociális emigránsok helyzete, mely ötszázezer embert jelent. Ez a szám önmagában mutatja az elmúl 24 év totális kudarcát. Erre a választói rétegre kiemelten kíván koncentrálni a Jobbik. Ez egyébként egy igen eredeti ötlet, mivel egyetlen párt sem figyel erre a választói rétegre, hiszen mindegyik bűnösnek érzi magát a kialakult helyzetért. Kérdés, hogy ebben a félmilliós masszában valóban olyan sok Jobbik szimpatizáns található-e , ahogy VG feltételezi, vagy pedig már egy olyan rétegről van szó, akik identitásukat és józan eszüket is elhagyva feloldódtak a nagy nyugati liberális demokráciák globális olvasztótégelyében.

A második a devizahitelesek helyzete. Ez egy valóban súlyos probléma, ahol csak a Jobbik képvisel olyan radikális megoldást, ami véglegesen rendezheti a bajba jutott hitelkárosultak helyzetét (felvételkori értéken forintosítás stb.). Régóta működik a Devizahitelügyi Kerekasztal is a párt kezdeményezésére. A Jobbik februártól országos tünteteseket szervez a civilekkel együtt, elsősorban helyben. Reméljük ez nem csak ígéret szintjén valósul meg.

A harmadik pedig a sokat emlegetett földkérdés. Ebben a Jobbik álláspontja kérlelhetetlen és a legmesszebbmenőkig radikális, ahogyan azt az elhíresült pulpitus-foglalás is mutatja. Itt nincs lehetőseg sem kompromisszumra, sem tovább hátrálásra. Az Anyaföldvédelmi Kerekasztal, melyet a Jobbik hívott életre, ezt a kérdést vizsgálja és dolgoz ki megoldási javaslatokat. A héten népszavazási kezdeményezéssel áll elő a párt a földforgalmi törvény megváltoztatása érdekében.

De mit is tettek ezen idő alatt a politikai ellenfelek? Baloldalon összeállt az "Alkalmatlanok Szövetsége" tagja közt tudva az egykori nemzetrontó SZDSZ vezetőit is, illetve azon renegát LMP-s politikusokat is, akik anno azzal lettek ismertek, hogy éppen Bajnai és Gyurcsány ellen szerveződtek. Most pedig ott állnak ezek mögött a bukott miniszterelnökök mögött. Erre mondja a Szentírás Péter Apostol II. levelében , hogy a "megfürdetett disznó újra sárban hempereg". VG nyugodtan idézhette volna tovább is a gondolatot, mely szintén a helyzetre illik: "a kutya visszamegy ahhoz, amit kihányt". :)

Mi újság a Fidesszel? "Nesze sánta, itt egy púp" :) A Fidesz az illúziókeltés kormánya: jobbikosként beszél, emeszpésként cselekszik. VG ironikus felsorolásban érzékelteti, hogy a Fidesz sikerpropagandaja mögött valójában semmi nincsen. Nincs tehát más: három párt között lehet választani. A pártelnök kissé naív felajánlást tesz: legyen a miniszterelnök-jelöltek közt egy hármas vita a programokról. Nos, ez az ami 2014-ben egészen biztosan nem fog bekövetkezni. :)

Elkészült a Jobbik választási programja is, mely a nem túl ütős, "Kimondjuk. Megoldjuk." címet viseli, mely így leírva még kevésbé néz ki jól, mint kimondva. Ha esetleg vessző került volna a két ige közé... A "Radikális változás" nekem személy szerint jobban tetszett, de azóta eltelt négy év és most már a kormányképesség bizonyítása az egyik cél. Nyilván ennek fényében készült ez az új szlogen.

A szlogen háttere egyébként pofonegyszerű: előbb a problémák kimondása, majd a megoldási javaslatok felvázolása következik. A 3 fő célkitűzés:
- munka
- rend
- elszámoltatás

Ez így elég szigorúnak tűnik. Egyszerre baloldali és jobboldali. Egyszerre múltba néző és jövőbe tekintő.

További prioritások a választási programban:
- határon túli magyarok ügye
- külpolitika
- közbiztonság
- elszámoltatás

Ezeket a területeket elemezni részletesebben szükségtelen, mivel aki figyelte a Jobbik politikáját az elmúlt négy évben, az pontosan ismerheti a programpontok tartalmát. Röviden mégis:
- Határon túli magyarok ügyében: nem csupán a választások évében de azt követően is folyamatos figyelem
- Külpolitika kérdésében: lengyel-magyar-horvát tengely, illetve felmerül egy viszonylag új gondolat is az "eurázsianizmus" képében, amely gazdasági kérdésekben orosz-török-német orientációt  jelent. A gondolat bővebb kifejtését találhatjuk VG tollából a Magyar Hüperión harmadik számában, ahol ennek a gondolatkörnek a mélyebb, kulturális, filozófiai és eszmei kibontását kapjuk. Látható egyébként, hogy VG egyik kedvenc témája a külpolitika. Olyan nagyívűen és eredeti módon látja a világpolitika történéseit, mely csak kevés mai magyar politikus sajátja. Külön öröm, hogy Vona Gábor mellett a Jobbiknak van egy Gyöngyösi Mártonja is, aki a külügyek terén méltó párja az elnöknek és látható módon abszolút azonos módon gondolkodnak ebben a témában (is).
- Közbiztonság terén: csendőrség, halálbüntetés, önfenntartó börtönök, kémiai kasztráció. Ezek a tipikus jobbikos toposzok évek óta változatlanok és bőven adnak okot a vitára, mint ahogyan a jelen sorok írója sem ért egyet például a halálbüntetés bevezetésével. Egy azonban biztos: a kérdésről beszélni kell, nem lehet ezeket a súlyos ügyeket tovább a szőnyeg alá söpörni.
Ide tartozik még a cigány-magyar együttélés is, ahol a Jobbik programja szintén változatlan, azonban az utóbbi hónapokban - nagyon helyesen - kevésbé frekventált téma.
- Elszámoltatás kérdésköre: mentelmi jog eltörlése, visszahívhatóság, ügynöklisták nyilvánosságra hozása, titkosítások feloldása, az országgyűlési képviselők számára dupla büntetés. Ezek látszólag kevésbé divatos témák, de meg kell mondjam, hogy a hagyományos "nyugati típusí demokráciával" ezek az elvek - pontosabban néhány közülük - mennek leginkább szemben. Megítélésem szerint a felsorolt elképzelések - kisebb korrekciókkal - abszolút támogathatóak, bár igaz, ha ezek megtörténnének, azzal Magyarország végleg eltávolodna a langymeleg tömegdemokráciák önsorsrontó és önfelszámoló körforgásától.

Megszokhattuk már, hogy VG évértékelői mindig több szinten szólnak az emberekhez. Most sincs ez másképp. A beszéd utolsó harmadában immár menetrendszerűen jön a kicsit elvontabb, magasabb szintű eszmefuttatás. Itt domborodik ki a Jobbik elnökének igazi arca: a távlatok és víziók közt otthonosan mozgó, filozófiai ihletettségű, gondolkodó ember.

Ezúttal egy ilyen elméleti jellegű téma hangzik el: a magyarság szellemi egyesítése. Ez az immateriális cél, mely Vona Gábort mozgatja. Ha valaki ezzel nincs tisztában és nem érti ennek mibenlétét és fontosságát, semmit nem ért abbból, mit és miért cselekszik az elnök. Politikájában folyamatosan tetten érhető a magasabb minőség felé törekvés, a mindent felülről való szemlélés igénye. Most sincs ez másként: alámerülés helyett felülemelkedést javasol olyan magasra, ahonnan minden látszik. Az is, hogy mindannyian "egy vérből valók vagyunk". Mindannyian Atilla unokái vagyunk.

Vártam még volna ennek a gondolatmenetnek a bővebb kifejtését és további hasonló gondolatokat, de tudomásul kell venni, hogy 3 hónappal a választások előtt inkább a gyakorlati célok megvalósítása a hangsúlyosabb.

Így ezután a kis szellemi kitérő után egy hirtelen - de nem meglepő - fordulattal vissza a kampányhoz. Az új választójogi törvény valóban az egyébként számos kritikára megérett demokrácia megcsúfolása. A választások puszta logisztikai feladattá, szavazatvásárlássá silányultak, amely vásárláson nyilván a legtömöttebb bukszával rendelkező Fidesz indul a legnagyobb eséllyel.

Mit tehet mégis a Jobbik, hogy megszólítsa a bizonytalanok körében egyébként országos támogatottságánál nagyobb arányban jelen lévő szavazókat?

Elsősorban fegyelmezettségre van szükség és arra, hogy a szimpatizánsok, mintegy két lábon járó médiumként, mindenhol sugározzák a Jobbik programját.

Másodsorban pedig töretlen hit a győzelemben, ami megítélésem szerint nem párosulhat irracionális elvárásokkal. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy minden egyes jó választási szereplés azt üzeni a választóknak, hogy ez a párt tartósan itt marad a politikai életben és igenis érdemes rá szavazni, mert előbb vagy utóbb hatalomra jut. Ennek egyik záloga, hogy a közvélekedéssel ellentétben a Jobbik mögött jóval több értelmiségi és szakember áll, mint azt a többi párt szeretné elhitetni a választókkal. Az államigazgatás és az egyetemek tele vannak "jobbikos alvó ügynökökkel", akik a megfelelő időben előlépnek majd a homályból.

A választási győzelem esetén nem lehet megkerülni azt a kérdést sem, hogyan viszonyul majd a külföld a Jobbik sikeréhez. Ebben a kérdésben megfeszített erővel dolgozott az elmúlt években a Jobbik, hiszen nyilvánvaló, hogy a jelenleg aktuális partnerek, az USA, Izrael és az EU nem fogja örömtüzek gyújtásával ünnepelni a Jobbik sikerét. Nemzetközi elszigeteltségben pedig nem lehet sokáig kihúzni. Ezért van szükség új és szilárd nemzetközi kapcsolatokra és ezért járt VG többek közt Törökországan, Oroszországban egyetemi előadásokat tartani, vagy akár Azerbajdzsánban üzletemberekkel tárgyalni. Ez az amit sokszor még jobbikos berkekben is értetlenség fogad: "ugyan minek utazgat ez a Vona a törökökhöz magát sztároltatni, amikor egyébkent is a törökök 150 évig uralkodtak rajtunk?" - hangzik a kérdés, és most talán helyre kerülnek ezek a mozaikok azok agyában is, akiknek szellemi hajnalodás helyett bizony alkony jutott osztalyrészül....

Bizakodásra azonban mindezek ellenére, vagy mindezek mellett, bőven van ok. Egyrészt az elnök szerint a Jobbiknak lesz a legjobb programja, másrészt a párt a fiatalok körében a legnépszerűbb. Az óriásplakát kampányok pozitív is mérleget mutatnak eddig, és Vona alruhás orzságjárásán tapasztalatak is bíztatóak.

Külön kiemelendő a 2013-as év három jobbikos időközi helyi választási sikere: Tuzsér, Monorierdő, Ásotthalom. Én magam egyébként úgy vélem, hogy a 2014-es választási év a helyi önkormanyzati választások szempontjából áttörés lehet a Jobbik számára. Megkockáztatom, hogy az egyesített baloldalt könnyedén megverik az összes kis- és közepes települesen és számtalan új jobbikos polgármestert ismerhetünk majd meg ősztől. A Fidesz egykori útját látva könnyedén elképzelhető, hogy az országgyűlési választások megnyerésének előfeltétele a helyi önkormányzatok jobbikosokkal való telepakolása. Idén ez utóbbira reális esélyt látok.

A beszéd legvégen Vona Gábor mint hadvezér szól a jobbikosokhoz. Ennek megfelelően szívbe és lélekbe markoló üzenetet és biztatást ad útravalóul az idei év három nagy csatájához.

Nagyon röviden értékelve a beszédet azt mondhatom, hogy a megszokott Vona-stílust láthattuk, hallhattuk. Tagolt, programszerű mondanivaló, humorosabb, könnyedebb feloldásokkal, majd bölcseleti magasságok és végül pátosztól átitatott lezárás. Az arányok most a választási évre való tekintettel a pragmatizmus, a mozgósítás irányába tolódtak el, de ez teljesen természetes egy ilyen helyzetben. Nem esett szó ugyanakkor a párt belső történéseiről, illetve az önmagát konkurenciának kikiáltó sértődöttek dühösen mocskolódó hazugságkampányáról. Ez szintén jó döntés volt, ugyanis nem kell még tagadással sem legalizálni nem létező erőket, másrészt érdemes a valódi problémákra és ellenfelekre koncentrálni.

Idén sem maradhattunk sajnos technikai probléma nélkül: az online közvetítés gyakorlatilag nem működött, vagy ha igen, akkor 2-3 perces kihagyások okoztak "balladai homályt" Vona Gábor mondanivalójában, másrészt sikerült a szervezőknek megtalálniuk az országban rendelkezésre álló Jobbik-logós pulpitusok közül a legszakadtabbat: a logóban a piros szín egyenesen pinknek volt mondható. Remélhetőleg nem értik ezt félre a politikai ellenfelek :D

A teljes évértékelő anyaga:

- férj -

Április 17-én az egyik közösségi portál egyik közösségi oldala megosztotta a Wikipédia szócikkét. A magyarországi zsidó holokausztról szólót. Az aktuális emléknapon, gondolom,megemlékezésképpen. Azért csak gondolom, mert kísérőszöveg nem állt hozzá.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Zsid%C3%B3_holokauszt_Magyarorsz%C3%A1gon

A fenti hivatkozás négyszázezer kitelepített és / vagy meghalt emberről beszél, és sok egyéb szörnyű részletről. Nem idézem soká a virtuális lexikon kimerítő ismertetőjét, olvassa el, aki okulni kíván.

Mert ennyi áldozat tényleg nagyon szomorú. Akármilyen nemzetiségű. Akármilyen vallású. És még valami más is nagyon szomorú. A Wikipédia az első bekezdésben a„magyar hatóságok brutalitását” hangsúlyozza. A „német nemzetiszocialisták és magyar szövetségeseik” felelősségét. Szó van még némi embertelen tábori körülményekről, de ezzel nagyjából ki is merül a tárgyilagos (?) oktatóanyagkülpolitikai oknyomozása.

Mintha a történelem nem egy ambivalens és összetett folyamat lenne, bonyolult összefüggések láncolata. Hanem rohadt pillanatfelvételekből állna, amelyeket igazságtalanul dobál egymás után a sors, hogy aztán az utókor egyetlen, ötletszerűen kiragadott kép alapján szörnyülködve eldöntse, kik a jó és kik a rossz fiúk. Aztán oktatás alkalmával, híradás alkalmával, emléknapok alkalmával újra és újra a világ arcába lehessen hirdetni ugyanazt az eredményt.

A mainstream múltlapozgató kánon szerint egy történelmi eseménynek egy felelőse van. Egy büntetés van, egy bűnbak, egy csatlós. A többiek ott sem voltak. Nem is értem, miért hívják utólag EGYETEMES történelemnek az egész matinéműsort, benne VILÁGháborúnak ezeket az egydimenziós, egyfelvonásos, két-háromszereplős szappanoperákat. Lassan át kellene nevezni őket, mint időről időre az utcákat, tereket. (Irónia zárójele bezárva).

Nem értem, például, hogyha a „holokauszt minden tizedik”,Auschwitznak pedig minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt, arról miért nem esik soha, sehol szó, hogy ez miként volt egyáltalán lehetséges? Úgy, barátaim, hogy innen egyáltalán VOLT kiket deportálni. A mi rasszista, fasiszta, náci hazánkban egyáltalán VOLTAK még zsidók. Nem is kis létszámban. Tessék feltenni a kérdést, hogy MIÉRT? Miért a lengyeleknél és nálunk élt Európában a legnagyobb lélekszámú zsidóság? Talán mert előtte ezer éven keresztül nem kezeltük őket úgy, mint más nemzetek. Talán mert itt nem volt annyira rossz nekik. Tessék csak megnézni a történelemkönyvek lábjegyzeteinek lábjegyzeteit is, hogy az észosztó, erkölcsosztó, igazságosztó demokratikus Nyugat hogyan bánt évszázadokon keresztül a más nációkhoz, más felekezetekhez, más kultúrához tartozókkal. Köztük a zsidósággal is. Micsoda megvetésnek és diszkriminációnak voltak kitéve, milyen rendelkezések vonatkoztak rájuk. Nem csak a középkorban. Tessék elolvasni, miket nyilatkozott a zsidókról az a Churchill is, aki egyébként remek államférfinak bizonyult sok más tekintetben, és a 2. világháborút illetően a nyerő széria egyik csapatkapitánya volt.

Tessék feltenni továbbá azt a kérdést is, mi a búbánatos-harmatos halál náthás lábáért kell ilyen retorikai fogásokkal csöpögtetni generációk múltán is lassú méregként a bűntudatot a magyar nemzet lelkébe?

Emléknapon idézni, osztani egy ilyen ismertetőt, egy gramm hozzáfűzés nélkül: nem feltétlen az áldozatok iránti kegyeletreösztönöz. Sokkal inkább szolgál csontrágásra,bűntudatkeltésre. Ennek a szócikknek a felütése egy tudományos köntösbe bújtatott szemrehányás, felelősségre vonás.

MINDEN EMBERI ÉLET EGYFORMÁN ÉRTÉKES ÉSFONTOS, ugyanakkor nem mindegy, hogy egy megemlékezéssel milyen egyéb indirekt üzenetet küldünk.

Ha már semmiképp sem bírjuk ki, hogy az együttérzés nemes és néma gesztusán túl történelemórát is tartsunk, akkor mondjunk ki egy teljesebb igazságot. Az sem lesz objektív,olyan igazság nincs, de talán tágabb horizontú lehet. Legalábbaz emléknapokon ne felejtsük el, hogy a történelem nem egy matekképlet, ahol öt meg négy simán kilenc, akárhonnan nézem. Akármennyire sajnáljuk a holokauszt Magyarországról elhurcolt áldozatait, ne azt mantrázzuk, hogy jöttek a semmiből a szemét németek, velük kéz a kézben a büdös náci magyarok, és odalett a zsidóság színe-java.

Mondjuk ki bátran, hogy egy igazságtalan világrend átkahullott vissza az emberiség fejére. A sok harácsoló, fosztogató, rabszolga-nyomorító világbirodalom között a németeknek már nem jutott kirabolható gyarmat, ezért egy elmebeteg zászlaja alatt oda ütöttek a tőkének, ahol a legjobban fáj. Ha nem jött volna Hitler, jött volna más baromarcú állat, és megcsinálja ugyanezt, másképp. Mert a bolygót már nem lehetett tovább osztogatni, fosztogatni, túl sokan lettünk rajta. De akiknek sok volt, még többet akartak.

Ez a szégyen nem csak a németek szégyene. Ez aszabadverseny, a vadkapitalizmus, a szabadrablás szégyene. Az ember tragédiája Londoni színének mocska. A feudalizmust nem törölték el, csak rosszabb változatban más kontinensekre hazudta át a „szabad”, „egyenlő” és „testvéri” nyugati világ. A globalizáció már tegnapelőtt elkezdődött. A modern kori Európa és Amerika semmivel nem volt igazságosabb és humánusabb, mint a középkori: ezerszer rosszabb volt annál. Semmi más nem történt a II. világháborúban, mint ennek betetőzése: akiket eltiportak, félrelöktek a korábbi harácsoló versenyben, nagyon durván megtorolták ezt másokon. A holokauszt mögé napestig kreálhatunk magyarázatokat, irodalmat, bűnbakokat, valójában nem ideológia kérdése volt, hanem a görény, nyomorult tőkés rablóvilág pszichopata mellékterméke.

A magyarság tetteiben pedig Trianon ütött vissza. 1920-ban ötszörösen feszítették keresztre a magyarságot. Kizárólag azért, hogy Európa közepén egy erős kulturális, gazdasági, katonai, spirituális vetélytársat lehúzzanak a vécén. HA korábban nem zúznak minket arcon a többi veszteshez és a mocskos árulókhoz képest oly méltánytalan és aránytalan büntetéssel, AKKOR ott sem vagyunk, részt sem veszünk, azt sem tudjuk, milyen színe van…

Semmivel, de semmivel nem vagyunk sem bűnösebbek sem jobbak, sem rosszabbak egymásnál. Ami MEGTÖRTÉNT, azért a kollektív felelősség MINDENKIÉ Európában és az egész világon. A katolikus egyházé is, ahol ölbe tett kézzel nézték a pápától az utolsó noname harangozóig, mi történik a gázkamrákban, pedig tudtak róla. De felelősség terheli a holokauszt elől elmenekült vagy eleve biztonságban élő gazdag zsidó vezetőket is, akik pulcsit húztak az irhájukra, elfordították a fejüket és hagyták, hogy a saját népük / vallásuk egyszerű és ártatlan képviselői százezrével a halálba meneteljenek. Pedig tudtak róla. És az összes szövetséges államé. Az Egyesült Államoké is. Az ottani lakosokat a gyűjtő- és mentőkampányok reklámanyagainak tanúsága szerint a szerencsétlen gazdátlan kiskutyák sorsa jobban izgatta, mint a deportált zsidóké.

Lehetne ezt még ragozni és fokozni. De nincs értelme. A múltat és a jövendőt már EZERSZER megbűnhődtük.Mindannyian. És vagy bűnhődjön benne mindenki, vagy szálljunk le az önsajnálatról és egymás siratásáról. BOCSÁSSON MEG VÉGRE MINDENKI, és ha emlékezünk, akkor tényleg csak emlékezzünk. És pont.

- feleség -

Befejező részéhez érkezett kedvenc hetilapom kedvenc cikksorozata, melynek címe a "Magyar alkat" volt. A cikksorozat szerzője történetesen egy politikus, akinek azonban ebben a viszonyrendszerben ez a létállapota teljességgel közömbös, ezért itt mint politikai gondolkodóra hivatkozok rá.

Adott tehát egy 12 részes írásfolyam, melynek szerzője arra tesz kísérletet, hogy elemezze és meghatározza a magyarság alkatbéli (szellemi) jellemzőit, és küldetését, valamint feltárja a magyar történelem tragikus testvérháborúinak okait és megoldást kínáljon a harcoló felek összebékítésére. Ezen írásnak ezúttal nem célja a teljes tanulmány-sorozat elemzése, így most csupán arra vállalkozhatok, hogy a befejező részben kicsúcsosodó végső következtetést tovább lendítsem egy kevésbé szellemi síkra: a konkrétumok és a politikai cselekvés mezejére.

Az én írásom kiindulópontja az a pont ahol a nevezett politikai gondolkodó zárja eszmefuttatását, vagyis hogy a Szent Korona isteni kisugárzása alatt nekünk magyaroknak az a sorsunk és küldetésünk, hogy összebékítsük egymással a Keletet és Nyugatot, a kereszténységet és az ősi vallást. (Remélem nem orrol meg rám a cikksorozat szerzője, hogy ennyire leegyszerűsítve próbálom meg egy mondatba foglalni mindazt, amit ő fél éven keresztül féltő gonddal csiszolgatott közel tőkéletes ékkővé.)

Politikai síkon: anti-cionizmus

 

Egyetemes dimenzió:

Az anti-cionizmus annak a szimbolikája, hogy egyetlen egy hamis kiválasztottság tudattal rendelkező nép sem engedheti meg magának, hogy a saját isteni büntetésére (holokauszt) hivatkozva másokat gondolati és vélemény-rabszolgaságban tartson.

 

Ezen túlmenően a cionista eszme felfogható a pénzhatalmi rendszerek szinonimájaként is, így ezt támadni ismétcsak például szolgálhat más népek számára, hogy a materiális világot vissza lehet és vissza kell szorítani oda, ahová való...

 

Harmadrészt arra is jó eszköz, hogy rámutasson, nincsenek “nem ér a nevem, káposzta a fejem” országok a nemzetközi jog szempontjából.

 

Úgy lehetne tehát ezt összegezni, hogy  világ nemzeteinek igazságra épülő megbékélése a gyarmatosító, kizsákmányoló és hazug cionizmussal szemben.

 

 

3.)

Politikai síkon:a királyság visszaállítása

 

Egyetemes dimenzió:

Mi sem egyértelműbb szimbolikus üzenet síkján, mintha egy nemzet, melynek királyai apostolok voltak, és melynek legfontosabb nemzeti ereklyéje egy szent vallási tárgy, egy évszázad tévelygés után visszatalál saját természetes államformájához, mely a monarchia, méghozzá nem is akármilyen, hanem szakrális királyság.

Ez példát mutat a többi nemzetnek, hogy utasítsák el a jelenlegi materialista szemléletű, demokrácia alapú antitradicionális társadalmi berendezkedéseiket és térjenek vissza a hagyományhoz és az isteni hatalomból eredeztetett királysághoz.

Nem másról van tehát szó, mint a tradicionális királyság felvállalása a liberális, demokratikus elhülyüléssel szemben. 

Hosszú távon (nem egy két évben belül, de még csak nem is tíz-húsz év távlatában, hanem évszázados léptékben) meggyőződésem, hogy a magyarságnak egyetlen útja a megmaradáshoz, ha felismeri ezen küldetéseit és azon politikai erőt juttatja hatalomra, mely birtokában van ennek az egyetemes de mégis sajátosan magyar tudásnak, mely politikai erő több mint egy politikai párt vagy ideológia. Olyan erő, melynek éltetője a Szent Korona sprirituális kisugárzása, ugyanakkor kellően egyetemes ahhoz, hogy küldetése ne csak a magyarság, hanem a világ valamennyi nemzete számára felismerhető és vállalható legyen. 

Lehet, hogy már jelen van köztünk ez az erő, de lehet, hogy még csak ezután születik meg. Egy azonban biztos: sem mi, sem unokáink nem láthatják azt, midőn a magyarság elsőként emelkedik ki a jelenlegi elkorcsosult, hagyományát és gyökereit vesztett nyugati világ folytogatóan dögszagú táborából és fénylő glóriával vezeti a népeket vissza a szellem és a hagyomány isteni forrásához. Mert kezdetben vala az Ige...

- férj -

(A jelen írás megszületésben elévülhetetlen érdemei voltak barátomnak, H. B.-nek, akitől jó néhány gondolatot kölcsönvettem.)

Lenhardt Balázs - aki láthatóan élethivatásának tekinti a Szegedi Csanád elleni kereszteshadjáratot - tegnap egy nagy lélegzetvételűnek szánt írást közölt a vélhetően általa szerkesztett "Antiszegedi.com" oldalon, Zsákutcában a Jobbik címmel.

Arról a Lenhardt Balázsról beszélünk, aki eredetileg azzal kereste meg a Jobbik vezetőségét, hogy szeretne szakpolitikusként segíteni a pártnak, majd kis idő elteltével - miután már parlamenti képviselővé avanzsált - bejelentete, hogy a szakpolitikus helyett mégis inkább botrányhős szeretne lenni. Aztán amikor ennek a vezetőség nem nagyon örült, elszabadult hajóágyúként csapkodni kezdett maga körül, míg végül a nagy hadonászásban előbb frakción, majd kisvártatva párton kívül penderült. Azóta kétesebbnél kétesebb figurákkal és szervezetekkel mutatkozik együtt: hol Endrésik Zsoltot öleli keblére, hol izraeli zászlót éget, hol pedig a vegytiszta nemzeti radikalizmus egyedüli hiteles apostolaként próbálja láttatni magát. Ember legyen a talpán, aki követni bírja ezeket a cikázásait.

A jelen cikk szempontjából valójában azonban nem is Lenhardt Balázs személye az érdekes, hanem az az embertipus, akit ő képvisel. Ők azok az egykori vagy még jelenlegi jobbikosok, akik csalódtak a Jobbikban, mert a párt képes volt fejlődést mutatni és a mozgalmi jelleg megtartása mellett bizony példás ütemben és módon elsajátította a parlamenti politizálás szabályait is. Ők azok, akik többre becsülik a jó kis "mocskoszsidózást" vagy "büdöscigányozást", ahelyett, hogy értelmes gondolatokat fogalmaznának meg. És ők azok is, akik miután csalódottan veszik tudomásul, hogy a Jobbik nem lett sem náci, sem hungarista párt, alpári stílusban és fröcsögő nyállal írják be a Facebook kommentekbe, hogy "Nem ezt ígérted, Vona!".

Ugyan végig lehetne most mennünk a hivatkozott írás pontjain, cáfolva az abban rejlő állítások mindegyikét, de ehhez most sem kedvem, sem türelmem nincsen.

Úgy gondolom, inkább egy élő példával kell megvilágítani a Lenhardt által írtak tarthatatlanságát. Ez a példa pedig egy személy, nevezetesen Gyöngyösi Márton.

Nézzük mit is gondol Lenhardt Balázs a szakpolitikusokról: "Ehelyett jött az öltönyös „szakpolitizálás”, a törvényjavaslatok és módosítók üzemszerű és abszolút felesleges gyártása, hiszen a kétharmad kényelmesen söpri le még a napirendre vételüket". Majd később: "Erre pedig nem alkalmasak az öltönyös, nyakkendős szakemberek, akármilyen okosakat is mondanak, hanem olyanokra van szükség, akik harcolni tudnak és akarnak"

Látható tehát, hogy Balázsunk mély megvetéssel és undorral tekint a szakpolitkusok irányába. Kikről is van itt szó elsősorban? Balczó Zoltánról, Hegedűs Tamásról, Gyöngyösi Mártonról. Ők azok, akik a vörös posztó Lenhardt szemében. Ők azok, akik nem eléggé "harcosak", hanem csak nyámnyila, öltönyös szakpolitikusok. Ők azok, akik minden, ami ő nem lehet: értelmes, intelligens, úriemberek, akik nemzeti radikalizmus iránti elkötelezettségéhez szemernyi kétség sem férhet. Ők azok, akik nem keverik össze a radikalizmust az öncélú extrémizmussal és akik a radikalizmus tartalmi aspektusára helyezik a hangsúlyt a formaiakkal szemben. Ők azok, akik nem attól lettek értelmiségiek, mert diplomájuk van, hanem attól mert annak születtek, azt hordozzák a génjeikben.

Adva van tehát a gyűlölt ellenség: a nyakkendős-öltönyös szakpolitikusok kasztja, és adva van az igazi harcosok, a "true-warriorok" (amiről nekem speciel a Manowar zenekar true metalnak nevezett nevetséges, giccsbe hajló ön-paródiája jut eszembe) csapata. A warriorok minden izmukat megfeszítve küzdenek, hogy minél nagyobbat, minél feltűnöbbet szóljon néhány performanszuk. Tiszaeszlároznak, IMF székházban emberkednek, izraeli zászlót égetnek. Egyszóval teszik, mit megkövetel a haza. (Szerintük.)

Aztán hirtelen feltűnik egy vékony keretes szemüvegű, öltönyös-nyakkendős úriember és olyat talál mondani a magyar parlamentben, ami egészen Washingtonig meg Tel-Avivig elhallatszik. Döbbent csend a warriorok soraiban. "Hogy lehet az, hogy mi itt még a Führer szellemét is megidézzük, mégsem figyel ránk a kutya sem, ez a nyikhaj kis köcsög szakpolitikus meg egyet szólal fel és máris ettől zeng a világsajtó?" Nem értik az összefüggést és a helyzetet. Hogyan is érthetnék?

Akkor most elmagyarázom.

Égethettek ti bármennyi izraeli zászlót, "chanádozhatjátok" bármikor Szegedi Csanádot, tiszaeszlározhattok, IMF székház foglalósdizhattok akármikor, akkor sem fog rátok figyelni a kutya sem. Ennek pedig egy oka van.

Titeket senki nem vesz komolyan.

Tudom hogy fáj, de ez a helyzet. Ugyanis kizárólag azokat az általatok lesajnálva kezelt öltönyös-nyakkendős szakpolitikusokat veszik komolyan, akik annyira nem akartok és nem is tudtok lenni.

Ha egy Gyöngyösi mondja azt, hogy meg kell vizsgálni az izraeli-magyar kettős állampolgárok nemzetbiztonsági kockázatát, arra odafigyel mindenki. Mert ő már bizonyított, ő már letett valamit az asztalra. Ő éjszakánként nem azzal töltötte az idejét, hogy botrányhős szeretett volna lenni, hanem jegyzetelt, figyelt, elemzett és szintetiztált. Olyat tett, amire ti soha nem lesztek képesek: értelmesen gondolkodott.

A fenti példával tehát azt kívántam érzékeltetni, hogy hiába üvöltöznek sebzett farkas módjára a lenhardtok, senki nem figyel rájuk. Nyilvánvaló, hogy nem extrémista harcosokra van jelenleg szüksége a Jobbiknak, hanem terhelhető értelmiségiekre. Akik szavára figyel az ország és a világ. Nem csak a sarki kocsmában a haverok.

Vona Gábor - évértékelő beszédje alapján - felismerte ezt a súlyos hiátust és meg is hirdette a Magyar Tavasz Mozgalmat a nemzeti érzelmű értelmiség, a jövő szakpolitikusai, a jövő Gyöngyösi Mártonjai számára.

Sokkal inkább tűnik tehát úgy, hogy nem a Jobbik, hanem Lenhardt Balázs kormányozta magát zsákutcába. És ti, kedves csalódott jobbikos barátaim vigyázzatok, és ne kövessétek őt ebbe a zsákutcába. Ennek a zsákutcának a végén ugyanis csak a gyűlölet,az irigység, az ostobaság és egy kefebajuszos alacsony kis osztrák ácsorog...

A tegnapi napon a Jobbik Magyarországért Mozgalom országos elnöke, Vona Gábor tartott évértékelő beszédet. A több mint egy órásra nyúlt beszéd azonban - szerencsére - csak részben illethető az"évértékelő" fogalmával. A beszéd nagyobbik, és számomra érdekesebb része nem az elmúlt év történéseit elemezte, hanem egyrészt ideológiai alapvetéseket tartalmazott, másrészt konkrét cselekvési terveket fogalmazott meg néhány fajsúlyos kérdésben.

A jelen írás célja elsősorban az, hogy szubjektív szempontok alapján kiemelje azt a néhány csomópontot, mely mélyebb elemzésre érdemes, másodsorban pedig, hogy vonalvezetőként szolgáljon mindazok számára, akik nem elég türelmesek ahhoz, hogy teljes terjedelmében végignézzék az előadást.

Elemzésem alapjául az ezen a linken megtalálható YouTube videó szolgált, így az időbeli hivatkozások is erre az anyagra értendőek. (Zárójelben megjegyzem, gyalázatos a hangminőség. Elég amatőr dolog, hogy nem képesek a jobbikos hangmérnökök értékelhető jelet kiszenvedni a technikából...)

1. AZ ÁLLAM

14:55-nél hangzik el az első elemzendő mondat: Milyen államot akar hát a Jobbik? A választ is megkapjuk: Erős állam, mely erő nem az állami terhek beszedésében, hanem az állami javak és az állampolgárok védelmében mutatkozik meg. Olyan állam azonban, mely egyszerre őrzi, védi a múlt hagyományait, de kellő rugalmassággal képes választ adni a kor kihívásaira. Tehát nem értéksemleges, hanem értékőrző állam a koncepció lényege.

Azt gondolom ehhez az elképzeléshez talán a jelenkori Japán áll legközelebb, ahol egyszerre van jelen a  hagyományok tisztelete és a modernitás igénye. És ami még ennél is fontosabb: spirituális síkon is meg tudták valósítani azt az egységet (vagy kettősséget, nézőpont kérdése), amelyet Vona Gábor már több írásában is szorgalmazott a Barikád újságban, nevezetesen, hogy az ősi japán vallással, a sintoizmussal kéz a a kézben jár a később felvett vallás, a zen buddhizmus. Valami ilyenre gondolhat Vona Gábor is, amikor a magyarság ősi vallását és a kereszténység összebékítését szorgalmazza. A lényeg a társadalom respiritualizációja, mely egyedüli gyógyírként szolgáhat a megroppant erkölcsi és morális gerincű magyarság számára. 

A Jobbik által elképzelt állam tehát "erős, fejlesztő és hagyományőrző".

16.36-nál hangzik el az egész beszéd talán legmagasabb szintű eszmefuttatása, melyhez hasonló, bevallom, nem nagyon emlékszem, hogy valaha magyar pártpolitikus száját elhagyta volna. Ezzel a mondattal fényévekre kerül Vona Gábor az elmúlt 22 év pártvezérei, szónokai szintjétől és valódi államférfiként érvel, amikor a következőket mondja:

"A vallások feletti, egyetemes emberi hagyományt védi és aktualizálja a jelenben, a szellemileg értékest segíti és támogatja."

Jól jegyezzük meg ezt a mondatot és hívjuk újra meg újra majd segítségül és érvként, ha a Jobbikot nácizmussal, fasizmussal, rasszizmussal, antiszemitizmussal vádolók kórusban okádják ránk hazugságaikat.

2. A TÁRSADALOM

Milyen társadalmat akar a Jobbik? (17.27-nél)

Mindnekelőtt organikus (tehát szerves) társadalmat, amelyben minden társadalmi csoport és egyén pontosan tudja mi a feladata. A jogok mellett a kötelességeknek és az érdemeknek is szerep jutna. Minden ember méltósággal jön erre a világra, ám a méltóság miatti tisztelet csak azokat illeti meg, akik ezt a méltóságukat megőrzik és ennek megfelelően élik életüket.

3. A GAZDASÁG (18.10-től)

Ismét felbukkan a Jobbik választási programjából már ismert "ökoszociális nemzetgazdaság" fogalma, melyet most ki is bont az elnök. Eszerint ez a gazdasági modell három prioritást helyez előtérbe:

- a környezettel és a világgal való harmóniát

- a társadalmi-szociális igazságot

- a nemzeti önrendelkezést.

A beszéd egyik - elsőre talán - legmeghökkentőbb állítása is itt fogalmazódik meg. Eszerint sem a Fidesz, sem az Mszp-E14-DK nem kívánja ezek egyikét sem megvalósítani, egyedül az LMP az, amely legalább egy elvet - nevezetesen a környezettudatosságot - zászlajára tűzte. Itt már Vona Gábor egy pillanatra jelzi, hogy a hagyományos jobb-bal osztatú politika meghaladott, de ezt csak azok értik igazán, akik rendszeresen és figyelmesen olvassák írásait. Sajnos sem a Jobbik tagság, sem a magyar társadalom nem készült még fel arra, hogy új törésvonalak mentén próbáljon gondolkodni a világról...

4. A JOBBIK BELSŐ ÉLETE (30.00-tól)

Az elnök világossá tette, hogy a 2012-es történések (kilépések, botrányok) egy párt fejlődésének természetes velejárói. Mind a párt liberálisai, mind a széljobbos tagjai kezdenek leválni a pártról. Ez pedig nem egy szomorú, hanem minden fájdalmassága ellenére is örvendetes esemény. Bizonyára lesznek még Pőszék (filo-viktoriánusok :)) és Lenhardtok (nemzeti szocialista nosztaligiázók), de ha így is lesz, még most távozzanak, mielőtt a kampányra való felkészülés finisébe fordul a párt.

A Jobbik tehát sem nem "szélsőséges őrült", sem "nem ment agyára a mérséklődés". Ezek az emberek akkor érezték, úgy hogy a "Jobbik elárulta a céljait", amikor ők nem tudtak valami hőn áhított pozíciót megszerezni. (Itt Vona Gábor vélhetően Lenhardtra utal, aki ugyebár tavaly nem tudta megszerezni az alelnöki jelöléséhez szükséges, elégséges számú ajánlást.)

36.20-tól pedig egy kis "Ideológiai alpismeretek Jobbik-szimpatizánsoknak":

"Ígértem én valaha bárkinek is, hogy a Jobbik koalícióra akar lépni a Fidesszel? (...) Ígértem én valaha bárhol bárkinek azt, hogy a Jobbik egy náci párt lesz?"

Majd végül egy egyelőre még címzettjeit tekintve homályos, de annál karakánabb kijelentés: "Sőt tovább megyek: engem  az sem érintene tragédiaként, ha a Jobbik egy napon úgy gondolná, hogy ő maga akarja megváltoztatni ezt az utat. De akkor meg a pártnak kellene keresnie egy másik vezetőt." Hogy valódi címzettjei vannak ennek a mondatnak, affelől semmi kétségem nincsen, mint ahogy abban is biztos vagyok, hamarosan kiderül, kik azok akik elszigetelni és gyengíteni akarják az elnök személyét még jelenleg is párton belülről...

Szakmaiság és radikalizmus közt nem lehet mesterségesen ellentétet szítani, mert a kettő kéz a kézben kell járjon a Jobbik soraiban. A jelszó: hazafiasság és bátorság. Hagyományőrzés és korszerűség.

5. ÉRTELMISÉG-DEFICIT (47:38)

A beszéd legkevésbé jól sikerült része véleményem szerint a "Magyar Tavasz Mozgalom" életrehívása. Ez a mozgalom (melynek sem szervezeti formáját, sem vezetőit, sem működésének alapjait nem ismerjük) arra lenne hivatott az elnök szerint, hogy a Jobbikhoz hívja a fiatal magyar értelmiséget és keretet biztosítson számukra az együtt gondolkodára (gondolom én...).

Sajnos meg kell állapítsam, Vona Gábor fordítva üli meg a lovat értelmiség-deficit témakörben. Az értelmiség ugyanis nem akkor fog a Jobbikhoz közeledni és felvállalni ország-világ előtt pártszimpátiáját, ha egy százhuszonkettedik újabb mozgalom deklarája, hogy ennek így kell lennie, hanem ha azok a személyek és eszmék végérvényesen elhagyják a mozgalmat, melyek taszítják a nemzeti érzelmű értelmiséget.

Kissé durva lesz, amit most mondok, de addig, amíg egy értelmiséginek, aki történetesen a Jobbikkal szimpatizál, olyan fogalmak miatt kell szégyenkeznie és magyarázkodnia, mint "tiszaeszlározás", "budaházyzás", "zsidóbűnözés", "kuruc.info", "Betyársereg", soha nem fognak közeledni a Jobbikhoz nyilvánosan. Gyöngyösi Márton "listázását" szándékosan nem írtam ide, mert az nem alpári gyűlöletből vagy ostobaságból táplálkozik, mint az előbb említett fogalmak, hanem ott tényleg egy tudatos és gonosz félremagyarázással állunk szemben.

Szóval az a gyanúm, előbb embereknek kell távozniuk, hogy emberek jöhessenek. Kérdés, hogy Vona Gábor ezt tudja-e és ha tudja, vajon komolyan gondolja-e az értelmiség meghódítását, és ha komolyan gondolja, van-e hozzá elég ereje a párton belül, szembemenve ezzáltal még az elnökség több tagjával is...

6. HÉT VEZÉR TERV

Jelen pillanatban úgy érzem ez még egy kiforratlan, további munkára váró koncepció, melyet talán nem is volt szerencsés idekeverni, mert ez inkáb a párt választási programja kell legyen és tovább is terhelte az eddigre már bizonyára a sok információtól telebeszélt fejű hallgatóságot. Így most ennek ismertetésétől eltekintenék, mivel meggyőződésem szerint lesz még erről szó később, ha eléggé érett lesz az alapjául szolgáló szakmai munka.

Csak egy elemet emelnék ki belőle, mely figyelemre méltó és eddig még én személy szerint nem halottam sehol, ez pedig a lengyel-magyar-horvát regionális együttműködés koncepciója.

7. A MAGYAR FÖLD (1:07:06)

Nem túlzás azt állítanunk, hogy Magyarország sorsa a magyar föld sorsával egybeforrt. A huszonnegyedik órában vagyunk jelenleg, amikor nincs helye széthúzásnak, pártoskodának. Végre Vona Gábor nyilvánosan is felvállata azt, hogy Ángyán József - aki mára ikonikus magasságokba emelkedett közszereplővé vált - segítségét kérje nyilvánosan a magyar föld megvédése érdekében.

"Így kinyújtom a baráti jobbunkat Ángyán József felé." - Egy újabb történelmi pillanat: ellenzéki magyar párt vezetője nyilvánosan még soha nem kérte egy kormánypárti képviselő segítségét nemzeti sorskérdésben. Ez egy újabb bizonyíték Vona Gábor államférfiúi képességei mellett. 

A Magyar Tavasz Mozgalom ködös víziójával ellentétben talán alappal bízhatunk abban, hogy a most javasolt Nemzeti Földvédő Kerekasztal valóban létrejön és Ángyán József pedig, felismerve történelmi feladatát, ennek a mozgalomnak az élére áll.

8. EGY KIS AKUÁLPOLITIKA

Vegyük ki a felsorolásból a Jobbik népszavazás kezdeményezését, melynek röviden az a lényege, hogy ha egy családon belül valakit erőszakos (?) bűncselekmény elkövetése miatt elítélnek, vonják meg az esetleges szociális segélyt a teljes családjától.

Ez egy olyan javaslat, amely nagyon tiszteletre méltó és abszolút egyezik egy normális ember erkölcsi felfogásával, azonban nyilvánvalóan kivitelezhetetlen nem csak alkotmányossági, de praktikus okokból is. Nem kívánok tippeket adni az érintetteknek (bár nem nagyon hiszem, hogy bármit - legfőképpen, hogy ezt a blogot - olvasnák), de már most jelzem, hogy ezernyi kiskaput rejteget a javaslat. Kíváncsian várom, hogy kiállja-e a felvetés az akotmányosság és a kivitelezhetőség próbáját és elég ügyesek-e a Jobbik mellett tevékenykedő jogászok ennek leküzdésére, de őszintén szólva szkeptikus vagyok ebben a kérdésben.

Már látom lelki szemeim előtt a Vona Gábor vérére éhes újságírói siserehadat, azzal a vágyukkal, hogy majd jól földbe dorongolják az elkövetkező napokban mind az írott mind az elektronikus médiában. Nem lesz könnyű dolga az elnöknek de legalább egy ideig megint az egész közvélemény a Jobbikról fog beszélni. Remélhetőleg ezúttal pozitív előjellel...

Napi szinten járva-kelve az internet virtuális útvesztőjében és olvasgatván a nemzeti radikálisok különböző fórumait, blogjait, oldalait, egyre inkább megerősödött bennem az a felismerés, hogy számtalan kibeszéletlen ideológiai kérdés terheli ezen oldal mindennapjait. Az említett ideológiai kérdések sorában talán legneuralgikusabb problémaként az úgynevezett „zsidókérdés” bukkan fel. Más szavakkal: antiszemita párt-e a jobbik?

Erre a kérdésre egészen egyszerű választ adnunk. Elég csak fellapoznunk a Jobbik 2010-es választási programját, a Radikális változást. Ez a program ugyanis nemhogy nem tartalmaz antiszemita vagy akár rasszista kitételeket, utalásokat, megoldási javaslatokat, hanem éppen ellenkezőleg, ahogy Morvai Krisztina előszava is bizonyítja, az emberi méltóságot helyezi a középpontba. Megállapíthatjuk tehát, hogy a Jobbik mint párt semmiképpen nem nevezhető antiszemitának, hiszen mi más bizonyítaná legautentikusabban egy párt céljait, mint választási programja.

Természetesen arra a kérdésre, hogy antiszemita-e a Jobbik tagsága már nem lehet ilyen egyértelmű választ adni. Meggyőződésem, hogy a többség nem, vagy legalábbis semmiképpen nem antiszemita abban az értelemben, amelyben a Boldogok a sajtkészítők blog Így gondozd a rasszistádat c. zseniális írásában az antiszemitizmus fogalmát próbálja definiálni. Azonban a tagság egy része vitán felül álló módon zsidógyűlölő. Bevallom, számomra kissé érthetetlen, hogy mivel már a fentebbiekben bizonyítást nyert, hogy a Jobbik programjai szintjén nem antiszemita párt, így ezek az emberek miért a Jobbik tagságát gyarapítják és mérgezik. Ennek oka talán az lehet, hogy vagy nem olvasták a Radikális változás című programot vagy ha igen, egész egyszerűen nem értik az abban foglaltakat.

Ha már azonban az állapot adott, vagyis a Jobbik tagságát szép számmal gyarapítják antiszemita lózungokra fogékony honfitársaink, hogyan lehetne mégis meggyőzni őket arról, hogy vagy változtassanak ezen nézeteiken vagy ha már erre nem képesek, legalább ne hangoztassák őket jobbikos minőségükben? Két érv áll rendelkezésemre.

Az első – hogy úgy mondjam – a "földszintesebb" érv, a második pedig egy kissé elmélyültebb gondolkodást igényel:

1. Jelenleg a Jobbik valahol 15 és 20 % körüli támogatottságra számíthat egy országgyűlési választás alkalmával. Tendencia, hogy immár egy éve ez a támogatottság lassan, de biztosan csökken. A csökkenésnek több oka is van, azonban ezen okok közül minden bizonnyal nem elhanyagolható szerepet játszik, hogy mind a fideszes mind a balliberális média sikerrel tudta rásütni a Jobbikra az antiszemitizmus bélyegét. Azonban nem csak a média felelős amiatt, mert a támogatottság csökken, hanem az egyes Jobbik-szimpatizánsok vagy tagok is sokat tettek azért, hogy ebből a gettóból ne tudjon a párt kitörni. A 2010-es választási eredmények elérésében nem kis szerepe volt a Jobbik erőteljes hangvételű cigányság- és multinacionális nagytőke (értsd: zsidó nagytőke) kritikájának. Azonban teljességgel nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom többségét taszítják az antiszemita felhangú nyilatkozatok, egész egyszerűen azért, mert a magyar társadalom nem antiszemita. Így könnyen levonható tehát az a következtetés, hogy ha túl sokat és túl hangsúlyosan jelenik meg mind a Jobbik bizonyos vezető politikusai, mind pedig az egyszerű tagság / szimpatizánsi réteg részéről az antiszemita felhangú kommunikáció, akkor az önmagában gátolja a párt választói rétegének szélesítését. Aki ugyanis nem antiszemita, és elutasítja az antiszemitizmust, azt soha nem lehet antiszemita szólamokkal, zsidó világösszeesküvésről szőtt zavaros elméletekkel egy politikai párt szavazói közé csábítani.
A fenti gondolatmenet lényegét egy jelmondatban összefoglalva: ne zsidózz, mert gettóba zárod a saját pártodat.

2. A zsidózással mint olyannal azonban nem csupán szavazatmaximalizálási szempontok miatt van probléma. Ezen blogbejegyzés szerzője mélyen elítéli Izrael állam fasisztoid, háborús agresszor viselkedését, továbbá szintén elítéli az izraeli vagy zsidó származású üzletemberek mindenen átgázoló, gátlástalan szemléletmódját, elítéli továbbá az úgynevezett „holokausztipar” működését, melynek célja, hogy mesterségesen fenntartson egy állandó náciveszélyt, mely igazolásul szolgálhat mind Izrael állam, mind pedig egyes zsidó identitású gazdasági érdekcsoportok jogellenes és erkölcstelen tevékenységéhez.

Mégis, mindezek ellenére úgy gondoljuk, hogy a „zsidó” szó nem használható sem szitokszóként, sem pedig olyan célból, hogy ezzel jelöljük meg bizonyos személyek származását vagy vallását, olyan esetekben, amikor a származásnak vagy a vallásnak semmi jelentősége nincs az adott cselekedet szempontjából. Ezen sorok írója vallja, hogy önmagában a zsidósághoz való tartozás – jelentsen ez bármit is – semmiféle negatív jelentéstartalommal nem bír. Sajnos a Jobbik parlamenti képviselői között ezen gondolatmenetem vélhetően nem okozna osztatlan elismerést. Vannak ugyanis olyanok, akik mindenféle szívfájdalom nélkül odabiggyesztik például Szegedi Csanád neve elé - mintegy eposzi jelzőként -, hogy zsidó áruló. A keresztnevét pedig rendszeresen így írják: Chanád. (Természetesen Szegedi Csanád személyét és cselekedeteit jómagam is rendkívül negatív színben látom). Meggyőződésem, hogy mind a szimpatizánsok, mind pedig az országgyűlési képviselők egy része egész egyszerűen pártot tévesztett. Vannak ugyanis a Jobbiktól meglehetősen erősen jobbra álló pártocskák, szervezetek, melyben az antiszemitizmus elfogadott, sőt kívánatos attitűd, ahol a „zsidó” valóban szitokszó és a zsidógyűlölet közösségszervező erő. Hiszem, hogy a Jobbik nem az a párt, amely valamely népcsoport vagy vallási felekezet elleni gyűlöletben találná meg saját identitásának kohéziós alapjait. A lenhardtoknak és endrésikeknek szabad a pálya, próbálkozhatnak már meglévő neonáci, hungarista szervezetekkel vagy maguk is alapíthatnak hasonló szellemiségű mozgalmakat. Ez egyébként kifejezetten kívánatos is volna, hiszen akkor a többi szavazópolgár számára is nyilvánvalóvá válna, hogy kik és milyen eszmék mentén állnak jobbra a Jobbiktól. Így én magam csak bíztatni tudom a korábban említett urakat és szellemi elvtársaikat, hogy minél előbb hagyják el a Jobbik sorait, és szervezzék magukat egy vagy akár több pártba, mint egy nagy, boldog család.

Tisztában vagyok azzal, hogy fenti gondolatmenetem sok – önmagát jobbikosként definiáló – szimpatizánsban megbotránkozást, értetlenséget fog kiváltani, azonban talán valamiféle önigazolásként szolgál az, hogy néhány héttel ezelőtt Vona Gábor elnök és Gyöngyösi Márton a zsidó, ám anticionista Neturei Karta vezetőivel tárgyalt Budapesten. Így aki jobbikos létére ezen történés után is zsidózik – vagyis negatív értékítéletként használja a szót –, nem érti vagy nem fogadja el az elnök és a hozzá hasonlóan gondolkodó jobbikos vezetők véleményét. Záró gondolat: a várható támadások elkerülése végett már most egyértelműen jelzem, hogy nem vagyok sem zsidó származású, sem zsidó vallású.

(- férj -)

magamtól is szokatlan módon komoly eszmecserét folytatok a facebook nevű, többnyire komolytalan virtuális térben. jelenlegi kormànyunk és a helyére pályázó alternatíva kapcsán. demokrácia és diktatúra szembenálló fogalmai mentén. egyik kedves barátom főképpen személyes szabadsága sárba tiprásán háborog.

elüthetnèm persze egy viccel is az egészet; nincs ebben az országban akkora baj, elvégre még csak a kutyàinkba illesztették bele a kötelező chipet, a mi nyakunkba  egyelőre nem, "always look on the bright side of life". a Brian életében is így dalolják.

az idő azonban most kevéssé tűnik alkalmasnak a tréfára. az emberek aggódnak és tiltakoznak, én provokálok. egy hölgy is hozzánkszól, demokráciában szeretne élni, s ne kelljen az unokáinak kettős nevelést kapniuk. ismerősöm szintén olyan országot akar, ahol nem a központi pártiroda osztja be az irodalmi kánont, nem más dönti el, mi a jó világnézet az ő gyerekének.

épp annyira jól értem őket, amennyire groteszk az országos helyzet. nekem annak idején a Lenin lámpácskáit olvasták fel kötelezően az oviban, a nagyanyám meg titokban Jézus életét, este, otthon. most kipróbáljuk fordítva. de a lényeg ugyanaz. eltelt bô harminc év, és lám, ugyanott toporgunk, csak pepitában. miféle paradigmaváltás is történt itt, ha ez az örkényi szituáció ilyen simán beüthetett? nem csodálkozom a zsigerből tiltakozókon: aki élt már központi tervutasításos rendszerben (vagyis harminc fölött az országban szinte mindenki), elég hamar felismeri a tüneteket, amelyekből köszöni, nem kér. minél idősebb és minél értelmesebb, annál kevésbé.

persze, nem mindenki. ott van például az az idős néni is, aki egy fotón kezet csókol Orbán Viktornak. a kèp nevetség és újabban az Obamával való összevetés tárgya a neten, lényegében a mi fórumozásunk is innen indult. a diktátort leleplező gesztustól, az empatikus amerikai vezetővel szemben, aki bezzeg árvíz sújtotta áldozatokat ölelget lehunyt szemmel.
nem kétséges számomra, hogy Viktorral totál nincs rendben a szénánk, s az sem, hogy Barack eggyel-kettővel elgondolkodtatóbb opció, mint a sokéves USA-elnökátlag. ettől függetlenül az egydimenziós photoshop-politizálás (nem tehetek róla) valahogy mindig kiveri a biztosítékot nálam.
tudom, tudom, a karikatúra a fő vonásokra fókuszál, nem törődik sem a mélységgel, sem a cizellált összefüggések rendszerével. a tengeren túl szeretgetős elnök van, demokráciával, nálunk meg gusztustalan diktátor, sugallja az összemontírozott két portré. szorult helyzetében kedves barátom is így egyszerűsíti jelenlegi lehetőségeinket ezen a bolygón: "vannak, akik szabadok szeretnek lenni, vannak, akik alattvalók. a nagy számok törvénye szerint ahol mennyiségileg többen akarnak szabadok lenni, ott demokráciák, ahol többen akarnak alattvalók lenni, ott diktatúrák jönnek létre."

nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne.

a szabadság sokkal több mint egyéni "akarom-nem akarom" kérdése. a demokráciához fűződő kapcsolatát is kettővel bonyolultabbnak látom, mint hogy az egyiket (a szabadságot) akaró emberek puszta szándékukkal automatikusan előidézzék a másikat (a demokráciát).

itt van mindjárt jelenlegi kormányunk. ha igaz a fent idézett állítás,  akkor nálunk a többség a választás pillanatában mind alattvaló szeretett volna lenni. ez abból a másik állításból következik, hogy most diktatúra van. elképzelhetetlennek tartom, hogy a többség tudatosan ezt akarta. ha mégis, akkor a kisebbség számára nincs lehetőség demokratikus úton kormányt váltani. épp a demokrácia természete zárja be ezt az ajtót s vele az ördögi kört. ilyenkor antidemokratikusan is elkergethet a kisebbség egy rossz vezetőt, ha - teszem azt - a többség nagyon hülye, a kisebbség meg nagyon haragos. itt már többszörösen megdőlt a fenti állítás, nincs is hova ragozni, egy kérdés viszont megmaradt: mivel lesz tágasabb a diktatúránál az a demokrácia, ahol a megbuktatott kormány helyére újat csak egyetlen lehetőség közül választhatok?

beszélgetőpartnereim meg sem hallják ezen aggályomat. elfoglalja őket a zsigeri tiltakozás a nyílt antidemokratikus gesztusok miatt. tudom, sok ember számára ma már az is ajándék lenne, ha nem törnék meg a méltóságát, nem sújtanák adóterhekkel a porba, és hagynák lélegezni, megfelelő ideológiájú olvasmányokat választani (ez utóbbi mondjuk, nem túl releváns szempont, tekintetbe véve, hányan tudnak ma Magyarországon (érdemben) olvasni.)

gyalázatosnak tartom, hogy oly alacsonyra szorították a mércénket és oly szorosra a torkunkat, hogy a túlélésért és a személyes szabadságért vívott szélmalomharc foglalja le az emberek teljes erőtartalékait. így a kisebb ketrecből kitörve az egyén örül majd, hogy él, s nem marad ereje körülnézni a "szabadban", nincs-e bezárva esetleg egy sokkal nagyobb kalitkába...

nálunk ma az orbáni diktatúra ketrece helyett kívánt szabadság népszerű szinonimája Milláék Együtt...-ékké összeverődött csapata. melléjük kértem érveket még az említett kommentelésben, tisztelettel. mert a liberálisokhoz árukapcsolt libás közgazdász-emberhez önerőből nekem csak kételyeim fűződnek. a többiek válaszaiból úgy tűnt, nem feltétlen szempont nekik, becsületes-e vagy becstelen a politikus. kapom helyette a latot agyonnyomó érvet: "személytől, trendtől, mindentől függetlenül közelebb àll hozzàm az, aki szabadnak akar, mint aki korlátozni".

hát, érvnek ez is érv. megértem, de mégsem értem meg.

mert honnan lehetsz biztos, hogy csak az akarja elvenni tőled a szabadságodat, aki ennek nyilvánvaló pszichotikus jeleit adja? aki a szemedbe mondja: "szabadnak akarlak Téged", netán ki is jelöl egy talpalatnyi teret, ahol kissé önrendelkezhetsz, az már csont nélkül élvezheti a bizalmadat? - kérdeztem volna, de nem kérdeztem.

világos, hogy a nyílt diktatúra aljas és tűrhetetlen, de senki nem féli a helyére kúszó színes, szélesvásznú globális átverést? a mentőhelikopterről közénk hajított kontrollt és manipulációt? ha már lépünk a szarból, nem lehet fél kicsi helyett három nagyobbat lépni? a személyes szabadságunkon túl függetlenebb gazdaságban, semlegesebb külpolitikában, újabb és becsületesebb politikusgarnitúrákban, valódi paradigmaváltásban gondolkodnunk?

lehet, hogy ez csak számomra kérdés? akkor nem csodálkozom, hogy aranyat ér az individuális szabadság. hogy a legmerészebb magyar álmok a demokráciáról az egymás Déva-várait négyévente újraromboló, unásig ismert ellenkormányokban csúcsosodnak ki, a legnagyobb forradalmi hevület az internet és ezer tévécsatorna korában pedig sajtószabadságért kardoskodik...

amikor idáig jutok gondolatban, nem látok okos és praktikus kiutat. ilyenkor tévedek filozófiai és személyes síkra. 

mi az a szabadság? vajon az egyén számára valóban elvehető és elveszthető dolog? egy vesztes világégés árnyékából kinövő totalitárius rendszerben már felnőttek a szüleim, belehaltak a nagyszüleim. sok mindent elvett tőlük és a családjuktól egy diktatorikus éra, de nem törték meg sem a becsületüket, sem a szellemi szabadságukat, sem a hitüket. én ebben az erőtérben nőttem fel, ennek tanulságait örököltem. a szabadságomat nem mások osztjàk, hanem bennem van. spirituális tényező. nem veheti el tőlem földi teljhatalom, mint ahogy nem tehet engem szabaddá sem önmagamon kívül senki más. nem a körülményeim által leszek szabad, hanem a körülményeimre adott válaszaim: a választásaim avatnak azzá.

Sartre nyomán is közelíthetek. a választás az akarat szabadságával járó kényszer. minden helyzetben van szabad választásunk.  ha nem választunk semmit, az is egyfajta választás. de mindegyik a magunk szabadsága. s ahogyan megéljük a választásainkat, abban is szabadságunk tükröződik. a szabadság ebben az olvasatban nem kiérdemelt jog vagy vívmány, hanem a legnagyobb kötöttségünk. kényszer. mert ha tetszik, ha nem, minden pillanatban élnünk kell vele.

sokan nem a választás állandó kényszeréhez kialakítandó viszonyból vezetik le a személyes szabadság fogalmát. inkább szimplán azt az állapotot értik szabadság alatt, amelyben nincsenek mások által korlátozva. a kétfajta felfogás - mint két, egymás farkába harapó kígyó. mert minél kevesebb korlát között létezünk, és minél kevésbé avatkoznak bele mások közvetlenül, mit tehetünk és mit nem, annàl kevéssè kerülünk viszonyba saját - egyébként szabad - döntéseink súlyával, így a felelősség kérdésével. paradox módon szorító körülmények nélkül az emberek többsége nem hoz valódi horderejű vagy valóban átgondolt erkölcsi döntéseket. így kevéssé tapasztalja meg a léttel járó felelősség súlyát, a döntéseiben megélhető szabadság teljességét.

tapasztalataim szerint az emberek többsége nem felelősséget (ezáltal valódi szabadságot) akar, hanem

- minél kevesebb korlátozást
- minèl kevesebb olyan helyzetet, ahol valódi, erkölcsi dilemmával járó döntést kell hozni
- valakiket, akik felvállalják helyettük a nehéz és felelősséggel járó döntéseket
- minél több jogot, legfőképpen azok kontrollálására, akik helyettük a nagy döntések felelősségét felvállalták

a demokrácia alacsony rezgésszinten működtetve tehát épp megfelelő terepet kínál a maximális jogokat akaró, ellenben önmagukért és másokért felelősséget minimális szinten sem vállaló emberek számára. az ilyen demokráciában a politikai választásnak többnyire nincs valódi tétje. amíg a kormányokra szabadon átruházható a szakmai és az erkölcsi felelősség, amíg a politikusok nyíltan hibáztathatók, leválthatók, a bűnbakok megkövezhetők, lecserélhetők, behelyettesíthetők, addig minden rendben van.  amíg ezt a társasjátékot az egyének viszonylag "szabadon" és tűrhető életszínvonalon játszhatják, a többséget nem érdekli különösebben, hogy a demokratikus ketrecen belül mekkora a korrupció, az erkölcsi hanyatlás, a kulturális manipuláció, az etnikai feszültség, a bűnözés. nem érdekli a piacosítás, a szomszédos ketrecekkel való valódi viszony, a fosszilis energiahordozók fogyatkozása, a külgazdasági, katonai önrendelkezés mértéke. bajt az emberek többsége nem akkor detektál, mikor a fentiek bármelyike torz formát vagy gyanús méreteket ölt. akkor viszont sikítanak, ha úgy érzik, bezárják a "nem szólok bele, mit tehetsz és mit nem" c. játszóteret, ahol eddig tét nélkül kerülhették el a valóban érdemi és valóban felelős döntéseket.

a diktatúra és az alacsony szinten gyakorolt demokrácia közös vonása, hogy  felelősség totális hiányában is működtethetők. az égbekiáltó formai különbség ellenére érdemi eltérés nincs köztük, s amint a hazai példa mutatja: némi gipszkartonos átalakítással a játékterek simán egymásba nyithatók.

ezáltal a valódi demokráciát sem az egyének felett gyakorolt kontroll hiánya (az önrendelkezési jogok nép közé szórása) választja el a diktatúrától, hanem a szabadon felvállalt felelősség. az ilyen alapon - felelősen - működő demokrácia szigorúbb, mint egy diktatúra. az állampolgár önként vállalhatja a hatalom közvetlen gyakorlásában való részvételt vagy az arról való lemondást, e jogának átruházását. de mindkét döntéséért felelősséggel tartozik, így mindkét esetben el is fogadja a döntésével ráháruló későbbi személyes korlátokat.

igazi demokrácia tehát nem lesz automatikusan azokban az országokban, ahol az emberek szabadok akarnak lenni. igazi demokrácia ott lesz, ahol a "szabadságra ítéltetett" individuumok felelősek akarnak lenni. s nem is azok a legszabadabbak, a legdemokratábbak, akik a legkevésbé tűrik a mások által számukra állított korlátokat. aki nehezen viseli az érzést, hogy személyes szabadságában őt más korlátozza, abból alattvaló ugyan bizonyosan nem lesz soha, de diktátor még könnyedén lehet.

Most, hogy túlvagyunk az augusztus 20-i "államalapítás" ünnepén, elég erőt érzek magamban, hogy összeszedjem kissé fragmentált gondolataimat a témában és megpróbáljak valami érthetőt és vitára serkentőt kihozni az ügyből.

Kezdetnek tisztázzuk: nem vagyok sem újpogány, sem a - a szó katolikus értelmében - keresztény. Ugyanakkor gondolkodó, történelem iránt fogékony embernek tartom magam, akit ugyanúgy felháborít a mindent elárasztó hamis holokausztmítosz jelenleg divatos formája, mint a Betyársereg nevű gittegylet nevetségesen masírozgató, karikás ostort pattogtató vonulgatása.

De mi is a bajom Vajkkal, közismertebb nevén Szent Istvánnal?

A probléma ott kezdődik, hogy a róla szóló elbeszélések kiindulópontja egy senki által nem ellenőrizhető feltételezés, nevezetesen hogy ő teremtette meg a magyar államot és azáltal, hogy legyőzte Koppányt megmentette a magyarságot a pusztulástól. Nézzük akkor egyenként a mondatban rejlő állításokat és azok igazolhatóságát.

Először is. Mihez kezdjünk azzal az állítással, hogy ő alapította az államot? Ezt úgy kell elképzelni, hogy előző nap még nem volt állam, hanem csak egy szállásterületen lézengő random harcosok anarchikus kavalkádja, majd a koronázást követő másnap egy rendezett államgépezet? Nyilván ez nem lehetett így. Ráadásul az állam kialakulása véleményem szerint egy organikus fejlődés eredménye kell legyen, nem pedig egy ember varázsütés-szerű csodatevése. Teljességgel egyoldalú az a szemlélet, mely szerint csak a nyugati értelemben vett hatalomgyakorlási technikákat tekintjük államnak, a keleti típusú, nomád (?) alakulatokat pedig államszervezet nélküli hordáknak. Azon el lehet vitatkozni, hogy vajon az államnak mint olyannak feltétele-e a helyhez kötöttség, mindazonáltal bizton állíthatjuk, hogy a magyarság már jóval a Kárpát-medencei bejövetele előtt meghatározott - ha úgy tetszik állami - keretek szerinti társadalomként élt. Ha elfogadjuk Levédia és Etelköz létét, azok vajon nem voltak-e ugyanolyan államnak tekinthető konglomerátumok? Vagy ha nem, akkor azok csupán azért nem, mert később odébbálltak innen őseink?

A másik probléma István trónra lépésének módja és Koppány legyőzése. Akárhogy is szépítjük a dolgokat a tényeket ismétcsak érdemes rögzíteni:

- Vajk nem Magyarországon nevelkedett

- a szokásos államrend szerint Géza halála után nem őt illette a trón

- a trón megszerzése érdekében külföldi - zsoldos vagy nem zsoldos az most mindegy - csapatokat hívott be tulajdon országába

- hatalma megszilárdítása érdekében a külföldi urakat egyenrangúvá tette a magyar honfoglaló arisztokrácia leszármazottaival és jelentős birtokadományokban részesítette őket.

Ha pusztán ezeket a tényeket nézzük, már önmagában gyanússá válhat a hatalomszerzés ezen módja. Adva van tehát egy nép, mely nem nagyon akaródzik elfogadni egy újfajta állami és egyházi rendet, ám egy önjelölt vezető aki úgy gondolja, hogy az általa képviselt világnézet az egyedüli üdvözítő út, külföldi sereg segítségével szerzi meg az állam irányítását és tűzzel-vassal rákényszeríti a népet a saját elképzelése elfogadására. Hol is találkoztunk ilyennel nem régen a huszadik századi magyar történelemben?

"Az idő Istvánt igazolta" - hangzik máris az előre betanult válasz. Igen. Az is tény, hogy a magyarság ezt követően - és azóta is - egy államban él és minden történelmi csapás ellenére megmaradt.

Szabad-e ugyanakkor egy senki által nem ellenőrizhető feltevést történelmi axióma szintjére emelni? Nevezetesen: mi igazolja azt, hogy ha István helyett valaki más foglalja el a trónt - netán a keleti keresztény Koppány, akkor megsemmisült volna a magyarság? Miért feltételezzük azt az ostobaságot Koppányról, hogy Istvánhoz hasonlóan ne ismerte volna fel, hogy csak erős központi hatalom birtokában lehet hatékonyan egyben tartani és igazgatni egy országot? Mert ez itt a döntő indok: az erős központi hatalom. Ennek megteremtéséhez István a külföldi katonai segítséget használta fel, de ne gondoljuk, hogy Koppány ne lett volna képes ugyanerre a saját - magyar törzsszövetséghez tartozó - katonai potenciálja kihasználásával.

Számoljunk le most már egyszer s mindenkorra azzal a hamis mítosszal, hogy a kereszténységnek bármi köze lett volna a magyarság megmaradásához. Ehhez a megmaradáshoz ugyanis egyetlen körülmény szükségeltetett, az erős és megfellebbezhetetlen központi hatalom. A kereszténység csak annyiban jön szóba, hogy a keresztény EGYHÁZ segítette Istvánt, de semmiképpen nem maga a keresztény vallás. Ja, és még valami. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy bár a magyarság úgymond felvette a nyugati kereszténységet és beállt a nyugati államok sorába, ez emlékeim szerint mégsem gátolta meg a német-római császárokat, hogy a megsemmisítés szándékával támadjon országunkra. Emlékezzünk csak Búvár Kund, vagy a Vértes hegység nevének legendájára! Akkor meg mi végre köttetett ez a dicső frigy a nyugati világgal?

Én sokkal inkább úgy hiszem, hogy a 907-ben zajlott pozsonyi csata volt tekinthető "államalapításnak" abban az értelemben, hogy ennek a győztes csatának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a magyarság végleg megszilárdítsa helyét a Kárpát-medencében.

A másik jelentős probléma Istvánnal, hogy - törvényei szerint is igazolható módon - tűzzel vassal irtotta a magyarság ősi szokásait, rovásírását, szakrális embereit.

Ha például nem határozza el vakbuzgó módon, hogy megsemmisíti az összes rovásemléket, akkor ma nem kellene tudományos vitákat folytatni arról, hogy vajon melyik a legrégebbi magyar nyelvemlék, mert akkor nyilvánvalóan a Halotti beszéd szóba sem jöhetne. Akkor nem kellene versenyt futnunk a románokkal meg a tótokkal, hogy ki volt előbb ezen a földön...

Éppen ezért számomra az István-kultusz legalábbis problémás de mindenképpen ellentmondásos. Történelmi tévedéseken és feltételezéseken alapul, melynek gyökere a katolikus egyház agresszív hatalomszerzési vágya, mely miután tért nyert az országban mindenhol önigazolásokat kezdett gyártani, a kétkedőket és ellenállókat pedig tűzzel-vassal irtotta. Megsemmisült ezzel ősi kultúránk egy jelentős része, írásbeliségünk több száz éves bizonyítékai, egyetemes tudáskincsünk ismeretanyaga. Gyakorlatilag inkvizíció zajlott a korabeli Magyarországon, körülbelül olyan módon, mint ahogyan a hódító spanyolok tették a dél amerikai indiánokkal. Fáj kimondani de, meggyőződésem szerint ez az igazság. És ezen nem változtat az sem, hogy István királyként milyen módon konszolidálta hatalmát. Hiszen Kádár Jánost sem csupán a "legvidámabb barakk" megteremtőjeként jegyezte fel a történelem, hanem az 1956-os forradalom és szabadságharc véres kezű leverőjeként... 

- férj -

Sosem felejtem el, mikor gimis koromban (90-es évek eleje) amerikai cserediákok érkeztek kis városunk egyik középiskolájába. A programtervet böngészve az elmaradhatatlan bjúdapeszti kirándulás egyik kiemelt állomásaként szerepelt (direkte csak nekik, csak most) a McDonald's-os főétkezés. Némely tengerentúli hájgszkúler a hasát fogta a nevetéstől, mások fintorogva húzták el a szájukat, jelezve, ez mekkora tréh. Amelyiküknek nőtt némi Disney-poszter a gyerekszobája falán, az csak udvariasan felvonta a szemöldökét. Elképzelheti mindenki, ezek után mekkorát zuhant az álluk a kis pattanásos jenkiknek, mikor beléptek az Eiffel irodája által tervezett, 19. századi hatalmasablakos fényes térbe, a kovácsolt lámpavasak erdeje alá, a felújított állomásépület mellett.

Ott és akkor éreztem meg, félig gyerekfejjel, hogy valami eléggé össze lehet zavarodva a világban. Észak-Amerikában a meki múltját és jelenét az országúti igénytelenség, az olcsó, praktikus, megsenézzükmiteszünk, gyorsantovábbhajtunk retorikája szervezi. Még a fiatalok szemében is. Felrémlett, amint autószerelő George húszéves Buickjával éjjel elzötyög az alabamai benzinkút mellett, olajfoltos kezeslábasban bedobja azt a pár dolcsit és tolja a szendót, mintegy mellékesen. Szemérmetlenül hétköznapi módon, ahogy már a nagyapja is csinálta. Ugyanabban az időpillanatban egy tengerrel odébb ékszerdobozba csomagolt fétis-épületben nyálcsorgatva izzadnak a gulyáskommunizmus nevelte szájtátó népek. Negyven-ötven percekig sorban állva a gyorsétterem (még egyszer hangsúlyozom: gyorsétterem) ízetlen salátájára vagy a non-stop takarítás alatt álló kirakatvécére várva. Az első üzletek nálunk a belváros dobogó szívében, majd a Nyugat(i) szimbolikus kapujában nyíltak. Ha nem is a világörökség, de az egyetemes építészettörténet gyöngyszemei között kezdték sütögetni jellegtelen franchise-pecsenyéjüket, a mi átlagfizetéseinkhez képest egyáltalán nem is kedvező áron. S a nagyvárosoknak hosszan és lassan ki kellett érdemelni a McDonald's-üzemeltetési jogot, mint annak idején a királyok osztogatta középkori kiváltságokat.

A nagy hamburgercsoda így kicsit több, mint három napig tartott. Ma már azt olvasom a neten, hogy a McDonald's-os kaja igazából nem is ehető anyagból készül. A hír - évekkel a Super Size Me dokumentumképsorai után - persze nem meglepő. Azt viszont érdekesnek találom, hogy a globálagymosást sikeresen túlélt külföldiek azóta házi pincemúzeumokban őrizgetnek komplett hamburgermenüket, melyek egyszerűen képtelenek - az élő kultúrát tartalmazó élelmiszerekhez hasonlóan - lebomlani. Félelmetes, de állítólag igaz: a gyűjtemények büszkesége a bő két évtizedet (!) változatlan külsővel megért, örökifjú sültkrumpli.

A penészgomba, a bontóbaktériumok, szorgos trágyabogarak nagy ívben elkerülik a mekis termékeket, ami egyes cikkek tanúsága szerint azt bizonyítja: nem feltétlen az ember a legintelligensebb lény a föld színén. Másfél kilós, alaposan szervezett agyunk dacára mi vakmerően tömjük magunkba a biológiailag hasznosíthatlan nátrium-nitrátot, ammónium-szulfátot, s még ki tudja mit. A néhány maroknyi sejttel rendelkező lénykék mindeközben laza fölénnyel el tudják dönteni, mi jelenti számukra az éltető táplálékot, s mi okozza a pusztulást. Egyértelműen mi vagyunk a hülyébbek, hiszen a végén mi szenvedünk tömegével cukorbetegségtől, meg a többi nyavalyától, nem más állatok - érvel a cikkíró.

Persze, erre mondhatnánk, hogy egy csapat szívtelen egysejtű vagy egy telepnyi lábatlan gomba nem a legszerencsésebb kontrollcsoport, ha össze akarjuk vetni az érrendszeri elváltozások vagy a mozgásszervi betegségek elkerülésének eredményességét... Ha viszont tágabb értelemben az élet elsőbbségének és szentségének megóvását tekintjük a "siker" mércéjének a létezés minden szintjén, azt kell, hogy mondjam: valóban nem az emberek győztek. Még az odavezető út megválasztásában sem; a fenti nézőpontból tekintve a túlélés célja érdekében tényleg fölösleges volt agyat és bonyodalmasabb szerveket kifejleszteni. Ezek csak növelték számunkra a pusztítás és az önpusztítás lehetőségeinek kombinatorikai terét.

Erőteljes borúlátásba azért mégsem csapnék át ilyen szép napos délelőttön. Elég nyolcéves lányunkra gondolnom, aki dicséretes tanulmányi előmeneteléből ítélve messze túlszárnyalja a telepes növényeket, ugyanakkor ha furkósbottal kergetnék, se lehetne rávenni például, hogy megegye a mekis kaját. 

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez nevelés kérdése, rámondom, hogy bizonyára igen, de semmi extrém pedagógiai program nem áll mögötte. Nem vagyunk fanatikus és radikális biokajálók, nincs tele felkoncolt és megwoodoozott Ronald-bohócokkal a padlás. Mi csak amolyan nagyjából középutas táplálkozók vagyunk, ezt látja tőlünk az utód. Sok saláta, időszakos diéta, egy-egy kisebb böjt, vízivás. Hétköznapokon gyakran szétválasztunk (állati fehérje nem barátja a szénhidrátnak), de rohanás örvén befér a gyorsétterem, ünnepi alkalmakkor az olasz vendéglő, társaságban pedig a jó bográcsgulyástól vagy a torockói töltött káposztától egy hadseregnyi felfegyverzett dietetikus sem tudna eltéríteni bennünket. Ennyit lát a gyermek mintaként. Továbbá az iskolai menzát. Plusz két nagyszülőpárost, akiknél a paleolit kenyérsütés és a körömpörkölt összeadódó vektorai nagyjából egészséges nullára semlegesítik egymást. Összegezve tehát, semmi különös nincs abban, amit étkezési szokások terén példaként mutatunk.

Még csak nem is következetes, szigorú és fegyelmezett nálunk a hozzáállás. A lényeg az étkezés (a táplálék magunkhoz vételének) fontosságában van. A közös asztalhoz ülés, az együtt elköltött vacsora felszabadult, vidám rituálé. Az étkezést komolyan kell venni, nem maradhat el, s nem hagyhatja figyelmen kívül a pillanatnyi testi-lelki állapotunkat. A lélek templomát tápláljuk az étellel, de fölöslegesen nem papolunk róla. Nincs miről: aki érti, érzi ezt, annál természetes módon beépül a szeretet a főzés mozzanataiba. A felszeletelt hozzávalókat - egyfajta áldozatot - érintő tiszteletteljes mozdulatokba. A rendbe, amit a terítés vagy az asztal leszedése teremt, amit a gyermek is megtanul. Időnként finomságokkal lepjük meg magunkat, egymást: megtiszteltetés ez léleknek és testnek egyaránt.

Ha a lényeget kellene kiemelnem, azt hiszem, az étkezéseknek nálunk jelentősége van, de a szokások, megszokások ellenére görcsmentes, szélsőségmentes és természetes folyamat. Ahogy nagyapám is hangoztatta az ismerős mondást: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. S szerintem épp ezért nem mindegy a hogyan.

Az életünk minőségét sem a birtoktárgyaink, a térbeli-időbeli helyzetünk s nem az általunk végzett tevékenységek határozzák meg. Sokkal inkább az, amilyen módon mindezekhez viszonyulunk. Igaz ez az étkezésre is. Igaz ez a gyorséttermekre is. A gyorséttermek vannak, tehát biztosan VAN létjogosultságuk. Nem pocskondiázzuk és nem istenítjük őket. Nem a napi szokásrendszerünk vagy az ideológiai tiltakozásunk fő elemei ők, hanem praktikus megoldás kizárólag arra az esetre, ha nincs más. Ezt értem én azalatt, hogy a helyén van kezelve. Ami pedig a helyén van kezelve, az - hitem szerint - nem kell, hogy ellenséggé váljon.   

A gyermekünknek eme tételesen soha ki nem mondott filozófia révén talán megvolt a természeses esélye, hogy ösztöneire hagyatkozzon a dobozos egyenkajával szemben. Megtette. A hamburgertől és a kólától az első pillanattól ösztönszerűen undorodik. Meg sem bírtuk vele tisztességesen kóstoltatni, hogy legalább tudatos vásárlóként minden részletre kiterjedően megindokolhassa, mire mond nemet. A kísérlet nagyjából ezeknél a mondatoknál zárult le: "Apa, én azt a büdös húst be nem veszem a számba." Továbbá: "hagyjál már, anya, a kóla szúr." 

A zsigeri ellenállást eleinte kicselezte nála a happy meal menü. Hosszú évekre visszatekintve azonban egyre gyanúsabb, hogy a műanyag krumpli és a műanyag csibefalatok is csak azért viseltettek el nagy megadással lányunk által, mert a "táplálék" mellé árukapcsolással időről időre ránk tukmálták a (deklaráltan nem ehető) műanyag játékszörnyek megújuló csapatát is. A természetes életösztön hamar győzött, már csak a haszontalan bónusztárgyak vonzereje kísért néha. A krumpli évek óta nem fogy a gyereknél, s legutóbb a panírozott csirkét utánzó göbök is a kutyatálban landoltak. Azóta furdal is kissé a lelkiismeret, szegény komondorjainkra gondolva. Mert a kihűlt "húspogácsák" már néhány röpke óra elteltével oly ruganyos állagúvá váltak, hogy a világ bármely (franchise-kinézetű) szupermodellje nyugodt lélekkel bedughatta volna őket szilikonpótlásnak a trendi egyenmelltartó alá. 

Az iskolai menzán persze fogalmam sincs, mi folyik a kulisszák mögött. Diszkréten érdeklődöm időnként a gyermeknél, mi volt az ebéd, megette-e, mit szeret a legjobban, mitől töri ki a frász. Összevetjük tapasztalatait az én gyerekkori emlékeimmel, és jókat nevetünk rajta. Lehet, hogy ma is lisztízű az összes főzelék és porcukorral tolják a káposztáskockát vagy a szalonnás túrós csuszát. De a menzai tejbegríz örök verhetetlen: az ötszárnyú konyhatündér anyák évtizedek óta nem tudják produkálni ideális halmazállapotát. Mint ahogy a brutálkannás napközis citromos (?) tea ízét sem.

Nem tudtuk azt sem, miből van, nem tudjuk ezt sem. Nem látok bele az ipari fazékba, így - való igaz - ott is bármi megtörténhet. Ami a fazékon kívül zajlik, azonban viszonylagos megnyugvásra ad okot. Mert mi még 2012-ben sem tartunk ott, ahonnan az amerikai iskolák számára - Naomi Klein NO LOGO c. könyvének tanúsága szerint - hosszú ideje nem látszik a visszaút.

Az amerikai gyorsétteremláncok már 2000-re bekvártékyozták magukat az ottani iskolák 13%-ába. Megcélozták azokat az intézményeket, ahol a diákokat az ebédszünetekben nem engedik kapun kívülre. Szó szerint tálcán kínálták a pedagógiai elveket támogató megoldást: beköltöztették a menza mellé a gyerekek kedvenc (?) márkáit, Pizza Huttól McDonald'sig. Végső soron az iskolavezetés még hálás is lehet, hiszen a tanulók kevésbé vágynak a falakon túlra, ha odabent is ugyanúgy lóghatnak együtt, ugyanazt tömve magukba, mint a városban. Nem gyönyörű?

Mindenkinek biztos nem. Az iskolai menza fenntartói nem tudják visszacsalogatni a diákokat az etikátlan versenyfeltételek mellett. Sok helyen a betelepülő gyorsétterem szerződésben kötelezi őket, hogy népszerű hamburgermenükkel ne próbálkozzanak: rivális kaják névtelenül, márkamentesen sem szerepeltethetnek a menzai étlapon. A szociális alapú étkezési jegyeket a gyorsétteremláncok - milyen meglepő - nem fogadják el: a szegényebb tanulóknak nincs választásuk a menza helyett. A spirál mentén - bár nem fejti ki a könyv, a következmény egyértelmű - a menzán étkezők száma csökken, a bevétel csökken, az előállító olcsóbb alapanyagokra kényszerül, az ételek minősége romlik, végső vesztesek a szociálisan amúgy is hátrányos gyerekek.

Örülök neki, hogy nálunk a gyermekkori kasztosodás mértékét, a társadalmi szakadékok mélységét (egyelőre) nem növelik tovább az efféle (övön alulian "jótékony") márka-térhódítással. Nálunk az oktatás tere egyelőre - ha nem is tökéletes, nem is szakrális - de legalább nem globalo-vulgáris tér. Nem kell a kicsiknek, a kamaszoknak még az óraközi szünetekben is egy, valójában semminél semmivel sem jobb "világ" "neves" termékei után vágyakozniuk. Meddig? Nem tudhatom.

Remélem, hogy nálunk soha nem teszi be ilyen agresszív módon a piac a lábát az iskolákba, s nem használják ki a márkaguruk a gigászi befolyással bíró kortárs közeg erejét, felrúgva a fair play utolsó szabályait is. S leginkább abban bízom, hogy valamit jól csináltunk, és soha nem jön el a nap, amikor a lányunk vidám és boldog helyett majd inkább menő és trendi akar lenni. S remélem, sosem jut eszébe az sem, hogy a lúzerség vádját elkerülendő, képes legyen bármit lenyelni, ami ellen a szervezete normál körülmények között - egészséges és természetes módon - tiltakozik.

Válasz a Történelem Klub oldalon megjelent írásra.

Íme a cikk: http://www.tortenelemklub.com/erdekessegek/jegyzetek/535-mi-a-baj-ezzel-az-orszaggal-toertenelmuenk-valaszt-ad

Az említett cikket alaposan végigolvasva arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem annyira azt a kérdést kell feltennünk: "Mi a baj ezzel az országgal?", hanem hogy "Mi a baj ezzel a cikkel?"

Kezdjük ott, hogy a cikk végére érve nyilvánvalóvá válik: előbb született meg a szerző azon elhatározása, hogy bírálni kívánja az Orbán-kormányt - téve ezt úgy, hogy eszmefuttatását logikusnak tűnő történelmi folyamatok sodrába helyezi -, mint a döntése, hogy valóban választ kíván-e adni a címben feltett kérdésre. Ezt a koncepciózusságot nem is tudja magáról levetni az írás: süt belőle az egyoldalú pártosság.

A legnagyobb probléma mégsem ez a cikkel, hanem hogy bár látszólag olyan írás kíván lenni, mely a magyar nép történelmét évszázadokon átívelő összefüggések rendszerében elemzi, mégis éppen az összefüggések nem értéséről (vagy nem megfelelő helyi értéken való kezeléséről) tesz tanúbizonyságot.

Tökéletes logikai bukfenc, hogy bár a cikkíró nagyobb részt a középkori Magyarországra jellemző erős központi hatalom hiánya felett kesereg, a végén mégis Orbánt kárhoztatja azért, mert szinte abszolút hatalomra tör.

Ordítóan fals a lengyel példával való összevetés is, hiszen a cikk írója Lengyelországot említi, mint ahol talán még a középkori magyarországinál is nagyobb hatalma volt a nemességnek. Akkor vessünk egy pillantást Lengyelország jelenlegi gazdasági és politikai helyzetére, s rögtön láthatjuk, hogy semmi köze sincs egy ország sikerességének ahhoz, mekkora hatalmat gyakorolt történelme során a nemesség. Lengyelország ma a régió vezető gazdasági és politikai középhatalma, melyet csak csekély mértékben ingatott meg a gazdasági válság, és vígan elvan saját nemzeti valutájával, a zlotyval, anélkül, hogy különösebb erőfeszítést tenne az eurozónához való csatlakozás érdekében.

Adós marad a cikkíró a talán legérdekesebb kérdés megválaszolásával, nevezetesen hogy a magyarság ázsiai történelme során milyen volt államberendezkedésünk, és hogy ez a struktúra vajon mennyiben élt tovább a szerző által kárhoztatott nemesi túlhatalomban. Gondolok itt első sorban arra, hogy a magyarság soha nem volt egy homogén nemzet, hanem inkább azonos kultúrájú és identitású, nagyállattartó, lovas népek laza törzsszövetsége. Nem csoda hát, ha a törzsi együttműködés-rivalizálás végeredményeként az állami főhatalmat sem egy személy gyakorolta, hanem rögtön kettő, nevezetesen a kende, akit leginkább legfőbb fejedelemként lehetne körülírni, és a gyula, kinek kezében a katonai hatalom összpontosult, döntően a Kárpát-medence keleti területein. Ide lehet sorolni még a nyugati végek katonai fővezérét, a horkát is, kinek hatalma közel azonos volt a másik két főméltóságéval. Ugyanez a struktúra hagyományozódott tovább az Árpádok uralkodási szisztémájában, mely szerint az idősebb testvér volt a király, az ifjabb pedig a herceg, ki a keleti és a déli "végek" felett gyakorolt korlátlan uralmat. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a középkori nemesi erőtér egyenes ági leszármazottja eleink törzsszövetségi államszervezetének. 

Mindezek fényében érthetetlen, miért marasztalja el a cikkíró a Horthy-rendszert azért, mert nem volt nyugati értelemben vett demokrácia. Nem végzetes történelmi szűklátókörűségről tesz-e tanúbizonyságot, ha azt várjuk egy keleti, lovas törzsszövetségi nemzet leszármazottaitól, hogy milliméterre pontosan olyan irányba induljanak el a "társadalmi fejlődés" útján, mint a hozzá sem vallásában, sem kultúrájában, sem szokásaiban nem rokonítható nyugati germán vagy latin népek?

Ebben az egy kérdő mondatban ragadható meg egyébként a mai magyar közállapotokat olyannyira jellemző, önostorozó, már-már perverz mazochizmus, amely állandó görcsben és megfelelési kényszerben tartja a magyarságto, hogy miért nem tudunk mi úgy és annyira demokratikusak lenni, mint a Nyugat. Holott csak el kellene fogadnunk, hogy mi Kelet népe vagyunk, egy olyan távolra szakadt nemzet, mely egyszerre próbál nyugatias társadalmi berendezkedést felépíteni, ugyanakkor génjei mélyén igenis ragaszkodik a tekitélyelvű főhatalomhoz, gyakorolja ezt akár egy, akár több entitás.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a cikk semmiféle választ nem ad a saját maga által feltett kérdésre, ehelyett végletekig elkopott közhelyeket puffogtat annak érdekében, hogy a mostani kormányzást objektívnek tűnő, ugyanakkor nagyon is pártos szempontok szerint bírálja.

A zebra szeretett csíkos lenni. Volt benne valami bizarr, ami miatt úgy gondolta, jól is áll neki. Például, hozzá képest meglehetősen veszélyes állatok is hasonló mintázattal grasszáltak egy-két kontinenssel arréb vagy zizegtek távoli országok légterében.

Sőt, a zebracsíkokat nem csak állatok viselték. A csíkosság végigkígyózott az országhatárokon átívelő, örökzöld, emberi öltözködési szokások rendszerében is. Ott volt a pizsama és a rabruha. Az előbbit az illetékesek ugyan szűk körben, éjjel, a világtól elzártan hordozták, az utóbbit pedig tágabb körben, nappal, a világtól még jobban elzártan - de a csíkosság (mint olyan) határozottan ott volt. Tapinthatóan jelen volt. A zebraminta néma óceánként tömbösödött a múlandó divathullámok fecsegő felszíne alatt. S ha már víz- metafora, nem feledkezhetünk meg a matrózokról sem. Folyókon és tengereken át szállították fáradhatatlanul a csíkokba tördelt valóság felsőruházatba kódolt üzenetét. A zebrajelleg ott utazott az ő elgyötört testüket borító, borgőztől átitatott, csíkos pólóikba zárva. Minden egyes vihar élet-haláltánca belecsontosodott azokba a csíkokba. Minden kikötőben továbbatak a csíkok valami üzenetet. A zebrajelleg minden túlélt veszéllyel tovább gazdagodott, mélyült, terebélyesedett. Jelentése egyre bonyolultabbá és szövevényesebbé vált.

S a földön közlekedők ezt az üzenetet még tovább adták. Sugárzott abból is valami különösen morbid gyönyör, hogy a világ minden táján, Kongótól Üzbegisztánig (mondhatni, nemzetközi jelleggel) az emberek gyalogátkelőket létesítettek, szintén zebraazonos csíkozással. Sőt. Egyes extrém emberi nyelvekben - például a magyarban - még a neve is ugyanaz volt az útra festett jelzésnek, mint őneki. Az állatnak.

Ó, a néma, zebrusi áldozat, amellyel az úttestre festett csíkok alázatosan megadták magukat a járókelők taposó lábainak! S cserébe védelmet adtak ugyanezen tipróknak az őket fenyegető autók túlerejével szemben! Minden egyes, közlekedést túlélő gyalogos hálás lehetett az útra festett csíkoknak. Hálás lehetett - a zebráknak. S ez öntudatlan hála  -abrakadabra - belekódolódott a csíkokba, sok minden más üzenet mellé.

S ha már a kódnál tartunk... Két gyalogátkelés, két matrózkodás, két alvás között az emberek persze besétáltak a gombamód szaporodó üzletekbe, bevásárlóközpontokba. Oda, ahol az árukészletekről észrevétlen eltünedeztek a közérthető árcédulák, s átadták helyüket a vonalkódnak. A csíkok szempontjából tökéletesen értelmetlen hordozótárgyakon (diétás kutyatáp dobozán, szemöldökrángás-csillapító tablettán, lőszerraktárajtó-zsanéron) kis és nagy tételben, alacsony vagy magas árfolyamon cserélt gazdát naponta több milliárd, felbecsülhetetlen értékű, számozott csíküzenet. Az emberek létfenntartással és boldogsághormonokat (ideig-óráig) felszabadító tömeges fogyasztással egybekötve fáradhatatlanul kommunikáltatták önmagával a csíkvilágot. A pénztárig eljutni talán sokaknak erőfeszítésébe került. Rengetegen életüket és vérüket áldozták, amíg odaértek. De a lényeg: a zebramintás vonalkódok gazdacseréje már gyorsan és fájdalommentesen zajlott. És - érthetetlen módon - semmilyen áldozat nem tántorította el a további csíkcseréktől az embereket.

A zebraminta így szabadon alvó, rabként járkáló, földön, vízen, levegőben egymást nem ismerő lények lassan, csendesen, de biztosan növekvő mozgalmát építette ki. Családias szavak és közös célok, mosolyok és közös érdekek nélkül. Spontán, nagy erőkkel összetartozó, globális csoport formálódott fokozatosan, melynek titkos jelképe (és egyben üzenete) nem volt más, mint maga a csíkozás. Olyan titkos volt, hogy a csíkhordozó tagok maguk sem tudtak róla. Számuk - s rajtuk a jel, a csíkok száma - azonban napról napra nőtt. 

A zebra csendesen elmosolyodott. Rávillantotta - lóéhoz hasonló  - fogait egy közelben legelésző - csíkmentes - gnúra. Még érik a türelem majomkenyérfáján az uborkatermés. Ám egyre közelebb a nap, mikor az első, csíkos nukleáris űrrakéták elindulnak és sávosra bombázzák a még türelmesebb Androméda-ködfelhőt.

A napokban kétszer is elkövettem azt a fatális tévedést, hogy a gyerekfektetés utáni szokásos esti tévékapcsolgatásomban az ATV nevű csatornára tévedtem. Bevallom van bennem valami perverz vágy, hogy időről időre szembesüljek az ATV "nagyágyúival": Kálmán Olgával, Drágabolgárúrral, Havas Henrikkel és még sorolhatnám. Olyankor úgy érzem, valami párhuzamos világba lépek, amely csak úgy magában létezik, de semmi köze nincsen a valósághoz, ahogyan a budapesti stúdió elidegenedett konzum-magányában ezek az emberek ki akarják találni, mi zajlik az országban.

Namármost két egymástól független műsorban is azon szörnyűlködtek fent nevezett médiaszemélyiségek, hogy milyen borzalmas dolog az, hogy újabban közteret  neveznek el Horthyról, sőt még - horribile dictu - szobrot is állítanak őkelmének.

Az egyik műsorban még "nagy kedvencem" a marxista Heller Ágnes is ott csücsült összeaszott fejével és versenyt károgott a többi nóném megmondóemberrel. Az, hogy ezek az emberek nem szívlelik a néhai kormányzót, számoma nem meglepetés, ugyanakkor egy mondat megütötte a fülemet, amit valamelyik nagytudású sziszegett lilába hajló fejjel:

"Hát ezek az emberek nem ismerik a történelmet?????"

Tetszik érteni ugye? Ott ülnek ezek az emberek és igyekeznek saját, mélységesen szubjektív és gyűlölködő véleményüket olyan színben feltüntetni, mintha az nem csupán egy vélemény lenne, hanem történelmi tényekkel alátámasztott, kőbe vésett axióma, amely maga az abszolút objektiív alapigazság.

Mindeközben a valóság az, hogy ezek az emberek - életkoruknál fogva - még a kádári idők történelemtanításán nevelkedtek, így sajnos kénytelen vagyok megállapítani: ők azok, akiknek fogalmuk sincsen a történelmi tényekről és realitásokról, és úgy egészében véve nem tudtak elszakadni a marxista történelemfelfogás "jótékony" doktrínáitól.

Nézzünk tehát néhányat a balliberális (nevezzük inkább internacionalistának) oldal kedvenc jelszavaiból, melyeket Horthy bűnéül rónak fel:

1. zsidótörvények

2. az ország belerángatása a világháborúba és a doni katasztrófa

3. a zsidók deportálása

4. a hatalom átadása Szálasinak

Próbálom nagyon egyszerűen elmagyarázni, úgy hogy mindneki értse: A trianoni békediktátum következtében Magyarország végzetes kényszerpályán mozgott. A '20-as'-30-as években egészen egyszerűen nem volt olyan politikai erő, aki ne tűzte volna zászaljára a revizionizmust. Úgy is mondhatjuk nemzeti konszenzus volt abban, hogy az elcsatolt területeket előbb vagy utóbb vissza kell szereznünk. Ez két módon volt lehetséges: katonailag vagy tárgyalásos úton. Mi mindkettőt felhasználtuk a revízió érdekében, ám ezzel olyan szinten elköteleződtünk a náci Németország irányába, hogy előre látható volt az események végkifejlete.

Kész csoda, hogy a németek csak '44-ben szálltak meg bennünket és igen, kérem szépen Magyarország volt az utolsó olyan szövetséges vagy megszállt ország, amelyben deportálni kezdték a zsidókat.

Belegondolt már valaha valaki abba, hogy ha Horthy ellenáll a német hadigépezetnek milyen sorsra jutott volna országunk? Akkor bizony most a Horthyt fennhangon gyalázó pesti zsidó körök nem szidhatnák, hiszen nem maradt volna felmenőik közül életben senki. Úgyhogy én inkább azt tanácsolnám zsidó honfitársaimnak, hogy foglalják imába a kormányzó nevét, mert ha ő nincsen, akkor ma ők sincsenek.

És azon el tetszettek már gondolkodni, vajon miért nem volt Horthy vádlott a Nürnbergi Perben?

Hát azon, hogy az az édesapa, akinek idősebb fiát már merénylettel eltüntették a németek, a másikat pedig éppen órákkal előbb rabolja el túszként szőnyegbe csavarva Otto Skorzeny, tehetett-e mást mint, hogy átadta a hatalmat Szálasinak? Ki ne tette volna ugyanezt?

Horthy Miklós sorsa véleményem szerint egy igazi tragikus magyar sors, melyet a kényszerek és történelmi realitások mozgattak és tartottak ezen a tragikus pályán. De én most is azt mondom: meg kellett próbálni, mert sokkal többet ér csatában, kivont karddal elesni, mint meg sem próbálni a lehetetlent. Ha nem lettek volna ilyen emberek a magyar történelemben, akkor nem lett volna egri és nándorfehérvári diadal, Rákóczi szabadságharc, 1848-as forradalom, Zrínyi kirohanása, pozsonyi csata és "honfoglalás". Én jobb szeretem, ha a mi történelmünk ilyen emberekről szól, sem mint alakoskodó, taktikázó megalkuvó nímandokról.

Az ATV-s "sztároknak" pedig üzenem, hogy felejtsék el, amit az iskolában az agyukba préseltek 30-40 évvel ezelőtt történelemoktatás címén és próbálják meg az eseményeket és a történelmi személyiségeket összefüggések rendszerében, reálisan szemlélni.

A Kormányzó pedig hagy kapjon csak szobrot ott ahol úgy döntenek. Megérdemli.

Összeakadtunk ma, mint kiskecskék a buta hídon. Csak épp mi emberek, négyen, és a járdán. Plusz két bicikli. Az egyik bicikli és tulajdonosa álldogált és beszélgetett. A járda szélén. Az ismerősével (vagy nem), aki gyalogosként strázsált mellette. Csak a fél gyalogutat foglalták el kedélyes komázásuk közben. Ugyanazt a felét, amelyen én menetirányt szerint békétlenül kocogtam az iskola felé. Versenyben az idővel, amely vészes közelségebe hozta a szakkör végét, vele együtt kétségbeesett gyermekem látomását, amint vadul és árván bolyong az iskolaudvaron. Mert anyának nem sikerült elég gyorsan kidobnia a lakásból a - röpke két és fél óra késéssel érkezett - tévészerelőt. Bevallom, úgy voltam, ha már a kiszállási díjból nem vonhatunk le késedelmi kötbért, nincs eszmei kárpótlás, amiért röghöz kötve dekkoltam saját tulajdonomban, kültéri elintéznivalóim összes dacára, no akkor legalább szerelje meg a tévét ez a szakember böcsülettel. Ami meg is történt, viszont újabb darab időbe került, a várakozáson felül. Az idő puszta léte pedig - előbb utóbb - megteremti a késést, a késésbe pedig - előbb-utóbb - beletorkollok.

Szóval, torkolltam épp, e pillanatban is, midőn szilaj száguldásom útját állta felnt nevezett kétkerekűs és barátja. Nem ügy, nem tétel, regisztráltam. Nem első eset, hogy biciklis támad a bicikliútmentes járdán. Szemből, hátulról, esetleg passzív tereptárgyként. Rutinmodulattal lendítettem magam csípőből balra, hogy elkerüljem az ütközést - és majdnem belefussak egy másik karambolba. Szemben ugyanis - a járda eleddig szabad felén - egy újabb biciklis tűnt fel. Hölgy közeledett, elszántan tekerve. Fikarcnyit sem módosítva pályáján, nem engedve a 48-ból, ami ezúttal a sebességét jellemezte. Álló versenyzőinkhez hasonlóan ő sem zavartatta magát a többiek által, eltökélten haladt ismeretlen célja felé. (Feltehetőleg egy pontra szegezve tekintetét, de ez a napszemüvegtől nem látszott.)

Egyre inkább kulminálni sejlett viszont az a bizonyos kiskecsek-szindróma. Csak épp a tét nagyobbnak tűnt. A beszélgetők beszélgettek (biciklistől) és nem mozdultak. A nő gurult és gurult. Felénk. Én szaporáztam, iskola iránt. A járda egyértelműen keskeny volt mindannyiunk számára. Egy pillanatra átsuhant az agyamon: ha elkerülhetetlenné válik az ütközés, én vagyok itt a leggyengébb láncszem. Mégis, mit akarok a nagyobb súlycsoportúak, a száguldó, meg a két bringa ellenében?

MIt, hát a lányomhoz érni, idejében!

No és, ha a nő is épp a gyermekéhez száguld (a két pasi meg a gyermekeiről beszélget)? - így tovább a békülékeny énem.

A járda akkor is a gya-lo-go-so-ké! Az pedig én vagyok - zárta le a témát fanatikus, hiperkorrekt énem, az igazság és heroizmus veszettül szigorú bajnoka. Az álldogálók mellé értem és  - most vagy soha - továbbcsörtettem. A szembejövő hölgy a meglepetéstől akkorát fékezett, hogy lendületből lepattant a biciklijéről. Ugyanazzal a lendülettel futva irányította tovább járművét. Egyúttal mindannyiunkat megmentve a nem kívánatos egymás keblére borulástól. 

Nem néztem hátra. Az iskola ezerrel közeledett, hogy kiontsa magából a lányomat. Ugyanakkor egyre a hölgyön gondolkoztam, meg a járdán trécselő urakon. S voltaképpen sajnálni kezdtem őket. Mert - voltaképpen - kényszerből szorultak fel ők, kerekestől erre a nyamvadt járdára. Szabályhozogató székben üldögélő emberek - akik legtöbbször mindenhová kocsival mennek, sőt, az autójukat sem száz, hogy önmaguknak vezetik - kitalálták, hogy 12 éven aluli kerékpárosok ne karikázzanak főútvonalon, autók közepette. Ez bölcs döntés, nagyvárosi főutakon ijesztő méreteket ölt az autóforgalom a kicsi gyermekekhez képest. 

Igen ám, csakhogy a szabályhozogatók elfelejtettek a muszáj mellé kerékpárutakat rajzolni, elüljárót emelni, vakondjáratot túrni, vagy legalább egy nyamvadt csatornát vezetni a főúttal párhuzamosan, hogy vízibilciklizhessenek a gyámoltalan kölkök, ha már. De nem. Így - jobb híján - maradt nekik a járda. A bonyodalom már ezzel is megvolna, hát még. Mert az említett útszakaszon ki sem kell állnia a KSH munkatársának adatot gyűjteni, csukott szemmel látszik, hogy a járdán biciklizők nem csak sebességük, de átlagéletkoruk tekintetében sem engednek a 48-ból. Ami ugye, testvérek közt sincs 12 alatt.

Érthető, mondanám még erre is, ami gyerekre nézve ádáz és veszélyes, azon a négysávos úton, nem kívánom én a felnőtteknek sem. A szabály sem kívánja nekik. Nem mondja ki, hogy amit 12 alatt tilos, azt 12 felett kötelező. Így hát főút mentén, abszolút kresz-inspiráltan, bölcsőtől koporsóig nagyjából mindenki a járdán gurul. Ott, ahol másfajta népek - mitikus idők óta - őshonosan mozognak. Gyalog.

Igen, befogadtuk a kerékpárosokat. Gyereket, felnőttet. Egyre többet. A járdára. Többségében nem is ágáltunk ellenük. Udvariasan elengedtük nagy sietősségükben őket. Ők pedig valahogy elfeledkeztek kiszolgáltatott voltukról. Arról, hogy miért és hogyan is kerültek őt ide. Kiment a fejükből, hogy a boldogtalan gyalogosok nem úri passzióból hívták őket, mert túl kicsi volt a forgalom vagy kevés az izgalom a járdán. Henem kényszerből gurulnak itt. Amiért - ha hálával nem is -, némi alkalmazkodással tartoznának. Sajnos, igen kevesen vannak közöttük, akik emlékeznek rá, honnan jött, hová tart és hol (lenne) a helye (a nem létező kerékpárúton). A többség idővel olyan otthonosan belakta a járdát, hogy álmában sem jut eszébe a szomorú tény. Miszerint sem az autók közül való deportálás, sem az önkéntes emigráció nem mentesíti a kerékpárost a járdán érvényes szabályok, normák, korlátozások alól.

A törvény betűje azonban - máshol is ezt látjuk - gyakorta mit sem ér. Az erkölcs, az illendőség, a becsület, a szokás, a hála még annyit sem. Akié az erő, a fémváz, az uralja a járdát. Az iskola kapujába érve, lányom boldog mosolyát látva beleborsózott a hátam, hogy iménti kecsketalálkozónk túlélését messze nem a dolgok természetes rendjének és korrekt működésének köszönhetem. Csakis a biciklis nő - főként saját életét féltő  - ösztönös reakciójának, amellyel az utolsó pillanatban kitért előlem. Kiugrott a színjátékból, az erődemostrációs játszmából.

Hülye vagyok, kockáztattam. Egyszerűbb ilyenkor - ezer más emberhez, más alkalomhoz hasonlóan - csendben félreállni, dünnyögi bennem a krisztusi (vagy a balek?) lélek. Mi az a két másodperc, amivel hamarabb érsz a lányod elé, ha kockára teszed: odaérsz-e egyáltalán? - így a bölcs, felnőtt, józan hang odabenn.

De a kisördög magyar hangja sem alszik, tovább piszkál. Hát meddig kellene megalkudni? Meddig kell tűrni kicsiben és nagyban, hogy a dolgok nem úgy mennek ebben az országban, ahogy a rendje lenne? Meddig isszuk még a levét, hogy valakik a fejünk fölött rosszakat, ostobákat döntenek, paradox helyzetekbe, kölcsönös kiszolgáltatottságba taszítanak bennünket, eltérő igényű közlekedő bábukat?

Aki zavarja az erősebb kutyát, az előkelő autóst, szoruljon fel a szánalmas gyalogosok közé, a járdára. Majd ők megbírkóznak vele! Birkózunk. Magunkra hagynak minket úttesteken, élettereken egymással, oldjuk meg a helyzetet. Mit bánják törvényhozók, útépítésre pénzeket tologatók, autóhiteleket bezsebelők, hogyan!

Megyünk hát a járdán biciklivel. Átlósan, a főúton, gyalog. Forgalommal szemben egyirányú utcában. Lázadva parkolunk a tilosban, haladunk túl gyorsan, és folyton ütközünk, ártatlan áldozatokat hagyva magunk után, némán jelezve, hogy ez az EGÉSZ végső soron senkinek sem jó. Megyünk elszántan, elkeseredetten, egymást letarolva. Helyzettől függően túlélve, aszerint, ki a pofátlanabb, az erősebb, a diplomatikusabb, a gyávább, a sunyibb, a konfliktuskerülőbb.

Talán megállhatnánk és találhatnánk valódi megoldást is. Ha már úgyis muszáj valamit tenni. Olyat, ami mindenkinek jó. Jobb. Építhetnének több kerékpárutat a börtönkben üdülő lakók. Bizonyos társadalmi csoportok iránti előítéleteket is esélyesen csökkentve ezzel.

Addig pedig? A lányomhoz épségben kocogás útját nem adom. Talán legközelebb bölcsen kitérek, mert a családom többre megy töretlen lábú anyával és feleséggel, mint a gipszben bicegővel. De lélekben már nem engedek én sem a 48-ból. Sem a járdán, sem máshol. Nem akarok sakktábla-gyalogként rettegésben élni. Sem orosz rulettet játszani minden nap, az úttest, az élet eredendően nekem rendelt szakaszán.

érdekes téma foglalkoztatja felháborodott ismerőseimet egy ideje. többnyire
fellángolás-szerűen megosztanak egy-egy cikket a melegfelvonulás betiltásáról,
a melegeket érintő korlátozások törvénybeiktatásáról, miközben szisztematikusan
ki vannak borulva. oly tolakodóan kerül elém ez a néhány bejegyzés, mintha arra
unszolna, háborodjak én is fel vagy vitatkozzak vagy történjen valami: induljon
már el a párbeszéd erről… de valódi párbeszédet nem látok. csak ebbe vagy abba
az irányba elvakultan kacsintgató, párbeszédmentesen elfogult véleményeket,
cinikusságokat, anyázódásokat. jó ideje forgatom magamban a témával kapcsolatos
gondolatokat. a sajátjaimat. a legutóbbi blogbejegyzés, amit e kérdéskörben
olvasnom kellett, megadta az utolsó
lökést, hogy néhányat e gondolatokból ki is mondjak.

íme az ominózus cikk elérhetősége:

http://mandiner.blog.hu/2012/04/29/megbotrankozast_kelto_vagy_obszcen_felvonulasok_ilyen_orszag_pedig_nincs_cccxxxi 

a bejegyzés kapcsán világosan állt előttem a képlet. érvekről, csúsztatásról,
mellébeszélésről, problémagyártásról.

példának okáért, a szexuális hovatartozás kiemelésével utcára vonulni szerintem nem összevethető
azzal, ha traktorokkal tüntet valaki a mezőgazdaság (egy egész ország, egy
térség ellátását érintő) helyzete miatt. s meglehetősen nyakatekert arra
hivatkozni is, hogy ez utóbbi bárki urbánus öntudattal rendelkezőt zavarhat.
miben zavar egy traktor egy liberálist? a k. nagy öntudatossága gyakorlásában?
gratulálok.

az viszont világosan látszik, hogy biztosan nem nevelnek gyereket sem azok, akik melegfelvonulást
akarnak, sem azok, akik habzó szájjal tiltják. vagy ha van is nekik gyerekük,
tuti, hogy nem (ők) nevelik, mert akkor tudnák, hogy bizonyos dolgokat nem az
utcaképpel kell elmagyarázni. otthon, a családban kell helyretenni a szexuális
kérdéseket. annak is, aki meleg, meg annak is, aki csendben elfogadja / nem
piszkálja majd őket. vagyis: ismét elbeszélünk a lényeg mellett!!!! és ezt
rakásnyi értelmes, felnőtt ismerősöm bekajálja minden politikai és civil
oldalon.

sajnálom azokat a politikusokat, akik csak a tüneteket kezelnék a gyökérproblémák
helyett. akár azért, mert nem látnak tovább az orruknál, akár azért, mert nem
érdekük az igazság feltárása, kimondása.

sajnálom azokat is, akiket anyu v. apu nem ért meg melegségük miatt, és azt hitték,
kétségbeesve, hogy helyettük az utca embere majd meg fogja érteni. meg a
politikusok. vagy akik tudták közülük, hogy nem fogják ugyan sem érteni,  sem elfogadni, épp ezért akarják frusztráltan megmutatni a tutit mindenkinek. ahelyett, hogy csendben istenhez fordulnának
(aki köztudottan mindenkit olyannak fogad el, amilyen), és nem „harcolnának"
látványosan egy olyan gyarló, emberi rendszer ellen, amelynek a játékszabályait
(szintén látványosan) szabad akaratból kidobták az ablakon. (e ponton pedig ne
jöjjön senki a demokráciával. mert a kisebbségek trendi értelmezésével ellentétben a demokrácia nem mindenki akarata, „csak" a többségé. s ki mondta bárkinek, bármikor, hogy hatékonyabb, hibátlanabb és igazságosabb rendszer bármi másnál…? )

a cikk egyébként rengeteg példát idéz még, amelyek nem azonos fajsúlyt, nem egy dimenziót
képviselnek a melegfelvonulással. talán kicsit közérdekűbb üzenet kerékpárral
„tüntetően” jelezni az autósoknak: „babáim, ez itt mindenki közös bolygója,
amit ne okádjatok tele benzingőzzel és tunyulás helyett mozgassátok izmaitokat”,
mint körbeparádézni ilyenolyan pesti körúton, fennen hirdetve: „ez itt az én
szexem”. mert ugye, mindannyiunk közös érdeke lenne a közlekedési szokások
megváltoztatása, ezt a hülye is tudja, még az is, aki per pillanat lusta
lemondani a segge alatti autóról. ezért fontos (és közérdekű) hirdetni az
autózás helyetti alternatív közlekedési formák igéjét. közös boldogulásunknak azonban
nem hiszem, hogy egyetlen (a fajfenntartást nézve még csak nem is relevánsan
alternatív) útja, ha mindenki homoszexuálissá válik. mint ahogy az sem, ha
válogatás nélkül mindent normaértékűvé emelünk, ami akár egyetlen ember számára
is fontos.

eddig a retorikai gumicsont, a cikkbéli hülye példák hülye logikájára reflektálva.

mert mindezeken túl világosan látszik, hogy a téma mindenki részéről sz@rul van megközelítve.

mert mit várunk a melegektől (meg az őket ellenzőktől), ha eleve
elfojtott szexuális frusztrációk nyilvános áruba bocsátásától bűzlik az egész
kapitalista társadalom? egymásnak (és nekünk) vadidegen emberek premier plánban
d*gnak a valóságshow-kban, a lányok annorexiás mellkirakatként kínálják magukat
a közösségi oldalnak csúfolt tiniportfólió-gyűjteményekben. a nőket a világ
egyik felén szexuális rabszolgaként adják-veszik, jobb esetben „csak”
háztartási robotgépnek vagy gyerekkinyomó-formának tekintik. egy-két
kontinenssel odébb ugyanezen nem képviselői férfias státuszokért verik a pultot
a munkaerőpiacon, de ha a maszkulin többségű munkahelyen rápaskolnak a
fenekükre vagy férfimód életre-halálra kell küzdeni pozícióért, paripáért, profitért,
nos, akkor jogról meg erőszakról meg diszkriminációról visítozva elmenekülnek.
vagy épp befelé omlanak össze, csendben zokogva.

a többit a nőkről, meg a férfiakról nem szükséges ecsetelnem, mindenki gondolja tovább. a
lényeg: aki mindezek végeredményeképpen nem lesz meleg vagy nem marad hivatásos
szingli, azon ember formájú statisztikai adatok házasságainak / együttéléseinek
fele válással / különéléssel végződik.

mert nem tanulnak meg valós, konkrét, személyes sorsukra szabott emberi problémákat
megoldani. mert ott van nekik a kreált, virtuális problémavilág. mert a médiumoknak
hála, éjjel-nappal széles vásznon vagy a hálózat csapdájában rághatják mások
manipulált gittanyagát. így nem csoda, ha 20-30-40 éves korára sem nő fel az
emberek többsége ( többek között ) arra a szintre, hogy a legszebb és
legszentebb MÁSságot: a férfi és nő közti különbséget békében és szeretetben
megtanulja kezelni, elfogadni.

mindeneknek előtte erre kellene gombot varrni.

szerintem.

(feleség)