magamtól is szokatlan módon komoly eszmecserét folytatok a facebook nevű, többnyire komolytalan virtuális térben. jelenlegi kormànyunk és a helyére pályázó alternatíva kapcsán. demokrácia és diktatúra szembenálló fogalmai mentén. egyik kedves barátom főképpen személyes szabadsága sárba tiprásán háborog.

elüthetnèm persze egy viccel is az egészet; nincs ebben az országban akkora baj, elvégre még csak a kutyàinkba illesztették bele a kötelező chipet, a mi nyakunkba  egyelőre nem, "always look on the bright side of life". a Brian életében is így dalolják.

az idő azonban most kevéssé tűnik alkalmasnak a tréfára. az emberek aggódnak és tiltakoznak, én provokálok. egy hölgy is hozzánkszól, demokráciában szeretne élni, s ne kelljen az unokáinak kettős nevelést kapniuk. ismerősöm szintén olyan országot akar, ahol nem a központi pártiroda osztja be az irodalmi kánont, nem más dönti el, mi a jó világnézet az ő gyerekének.

épp annyira jól értem őket, amennyire groteszk az országos helyzet. nekem annak idején a Lenin lámpácskáit olvasták fel kötelezően az oviban, a nagyanyám meg titokban Jézus életét, este, otthon. most kipróbáljuk fordítva. de a lényeg ugyanaz. eltelt bô harminc év, és lám, ugyanott toporgunk, csak pepitában. miféle paradigmaváltás is történt itt, ha ez az örkényi szituáció ilyen simán beüthetett? nem csodálkozom a zsigerből tiltakozókon: aki élt már központi tervutasításos rendszerben (vagyis harminc fölött az országban szinte mindenki), elég hamar felismeri a tüneteket, amelyekből köszöni, nem kér. minél idősebb és minél értelmesebb, annál kevésbé.

persze, nem mindenki. ott van például az az idős néni is, aki egy fotón kezet csókol Orbán Viktornak. a kèp nevetség és újabban az Obamával való összevetés tárgya a neten, lényegében a mi fórumozásunk is innen indult. a diktátort leleplező gesztustól, az empatikus amerikai vezetővel szemben, aki bezzeg árvíz sújtotta áldozatokat ölelget lehunyt szemmel.
nem kétséges számomra, hogy Viktorral totál nincs rendben a szénánk, s az sem, hogy Barack eggyel-kettővel elgondolkodtatóbb opció, mint a sokéves USA-elnökátlag. ettől függetlenül az egydimenziós photoshop-politizálás (nem tehetek róla) valahogy mindig kiveri a biztosítékot nálam.
tudom, tudom, a karikatúra a fő vonásokra fókuszál, nem törődik sem a mélységgel, sem a cizellált összefüggések rendszerével. a tengeren túl szeretgetős elnök van, demokráciával, nálunk meg gusztustalan diktátor, sugallja az összemontírozott két portré. szorult helyzetében kedves barátom is így egyszerűsíti jelenlegi lehetőségeinket ezen a bolygón: "vannak, akik szabadok szeretnek lenni, vannak, akik alattvalók. a nagy számok törvénye szerint ahol mennyiségileg többen akarnak szabadok lenni, ott demokráciák, ahol többen akarnak alattvalók lenni, ott diktatúrák jönnek létre."

nem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne.

a szabadság sokkal több mint egyéni "akarom-nem akarom" kérdése. a demokráciához fűződő kapcsolatát is kettővel bonyolultabbnak látom, mint hogy az egyiket (a szabadságot) akaró emberek puszta szándékukkal automatikusan előidézzék a másikat (a demokráciát).

itt van mindjárt jelenlegi kormányunk. ha igaz a fent idézett állítás,  akkor nálunk a többség a választás pillanatában mind alattvaló szeretett volna lenni. ez abból a másik állításból következik, hogy most diktatúra van. elképzelhetetlennek tartom, hogy a többség tudatosan ezt akarta. ha mégis, akkor a kisebbség számára nincs lehetőség demokratikus úton kormányt váltani. épp a demokrácia természete zárja be ezt az ajtót s vele az ördögi kört. ilyenkor antidemokratikusan is elkergethet a kisebbség egy rossz vezetőt, ha - teszem azt - a többség nagyon hülye, a kisebbség meg nagyon haragos. itt már többszörösen megdőlt a fenti állítás, nincs is hova ragozni, egy kérdés viszont megmaradt: mivel lesz tágasabb a diktatúránál az a demokrácia, ahol a megbuktatott kormány helyére újat csak egyetlen lehetőség közül választhatok?

beszélgetőpartnereim meg sem hallják ezen aggályomat. elfoglalja őket a zsigeri tiltakozás a nyílt antidemokratikus gesztusok miatt. tudom, sok ember számára ma már az is ajándék lenne, ha nem törnék meg a méltóságát, nem sújtanák adóterhekkel a porba, és hagynák lélegezni, megfelelő ideológiájú olvasmányokat választani (ez utóbbi mondjuk, nem túl releváns szempont, tekintetbe véve, hányan tudnak ma Magyarországon (érdemben) olvasni.)

gyalázatosnak tartom, hogy oly alacsonyra szorították a mércénket és oly szorosra a torkunkat, hogy a túlélésért és a személyes szabadságért vívott szélmalomharc foglalja le az emberek teljes erőtartalékait. így a kisebb ketrecből kitörve az egyén örül majd, hogy él, s nem marad ereje körülnézni a "szabadban", nincs-e bezárva esetleg egy sokkal nagyobb kalitkába...

nálunk ma az orbáni diktatúra ketrece helyett kívánt szabadság népszerű szinonimája Milláék Együtt...-ékké összeverődött csapata. melléjük kértem érveket még az említett kommentelésben, tisztelettel. mert a liberálisokhoz árukapcsolt libás közgazdász-emberhez önerőből nekem csak kételyeim fűződnek. a többiek válaszaiból úgy tűnt, nem feltétlen szempont nekik, becsületes-e vagy becstelen a politikus. kapom helyette a latot agyonnyomó érvet: "személytől, trendtől, mindentől függetlenül közelebb àll hozzàm az, aki szabadnak akar, mint aki korlátozni".

hát, érvnek ez is érv. megértem, de mégsem értem meg.

mert honnan lehetsz biztos, hogy csak az akarja elvenni tőled a szabadságodat, aki ennek nyilvánvaló pszichotikus jeleit adja? aki a szemedbe mondja: "szabadnak akarlak Téged", netán ki is jelöl egy talpalatnyi teret, ahol kissé önrendelkezhetsz, az már csont nélkül élvezheti a bizalmadat? - kérdeztem volna, de nem kérdeztem.

világos, hogy a nyílt diktatúra aljas és tűrhetetlen, de senki nem féli a helyére kúszó színes, szélesvásznú globális átverést? a mentőhelikopterről közénk hajított kontrollt és manipulációt? ha már lépünk a szarból, nem lehet fél kicsi helyett három nagyobbat lépni? a személyes szabadságunkon túl függetlenebb gazdaságban, semlegesebb külpolitikában, újabb és becsületesebb politikusgarnitúrákban, valódi paradigmaváltásban gondolkodnunk?

lehet, hogy ez csak számomra kérdés? akkor nem csodálkozom, hogy aranyat ér az individuális szabadság. hogy a legmerészebb magyar álmok a demokráciáról az egymás Déva-várait négyévente újraromboló, unásig ismert ellenkormányokban csúcsosodnak ki, a legnagyobb forradalmi hevület az internet és ezer tévécsatorna korában pedig sajtószabadságért kardoskodik...

amikor idáig jutok gondolatban, nem látok okos és praktikus kiutat. ilyenkor tévedek filozófiai és személyes síkra. 

mi az a szabadság? vajon az egyén számára valóban elvehető és elveszthető dolog? egy vesztes világégés árnyékából kinövő totalitárius rendszerben már felnőttek a szüleim, belehaltak a nagyszüleim. sok mindent elvett tőlük és a családjuktól egy diktatorikus éra, de nem törték meg sem a becsületüket, sem a szellemi szabadságukat, sem a hitüket. én ebben az erőtérben nőttem fel, ennek tanulságait örököltem. a szabadságomat nem mások osztjàk, hanem bennem van. spirituális tényező. nem veheti el tőlem földi teljhatalom, mint ahogy nem tehet engem szabaddá sem önmagamon kívül senki más. nem a körülményeim által leszek szabad, hanem a körülményeimre adott válaszaim: a választásaim avatnak azzá.

Sartre nyomán is közelíthetek. a választás az akarat szabadságával járó kényszer. minden helyzetben van szabad választásunk.  ha nem választunk semmit, az is egyfajta választás. de mindegyik a magunk szabadsága. s ahogyan megéljük a választásainkat, abban is szabadságunk tükröződik. a szabadság ebben az olvasatban nem kiérdemelt jog vagy vívmány, hanem a legnagyobb kötöttségünk. kényszer. mert ha tetszik, ha nem, minden pillanatban élnünk kell vele.

sokan nem a választás állandó kényszeréhez kialakítandó viszonyból vezetik le a személyes szabadság fogalmát. inkább szimplán azt az állapotot értik szabadság alatt, amelyben nincsenek mások által korlátozva. a kétfajta felfogás - mint két, egymás farkába harapó kígyó. mert minél kevesebb korlát között létezünk, és minél kevésbé avatkoznak bele mások közvetlenül, mit tehetünk és mit nem, annàl kevéssè kerülünk viszonyba saját - egyébként szabad - döntéseink súlyával, így a felelősség kérdésével. paradox módon szorító körülmények nélkül az emberek többsége nem hoz valódi horderejű vagy valóban átgondolt erkölcsi döntéseket. így kevéssé tapasztalja meg a léttel járó felelősség súlyát, a döntéseiben megélhető szabadság teljességét.

tapasztalataim szerint az emberek többsége nem felelősséget (ezáltal valódi szabadságot) akar, hanem

- minél kevesebb korlátozást
- minèl kevesebb olyan helyzetet, ahol valódi, erkölcsi dilemmával járó döntést kell hozni
- valakiket, akik felvállalják helyettük a nehéz és felelősséggel járó döntéseket
- minél több jogot, legfőképpen azok kontrollálására, akik helyettük a nagy döntések felelősségét felvállalták

a demokrácia alacsony rezgésszinten működtetve tehát épp megfelelő terepet kínál a maximális jogokat akaró, ellenben önmagukért és másokért felelősséget minimális szinten sem vállaló emberek számára. az ilyen demokráciában a politikai választásnak többnyire nincs valódi tétje. amíg a kormányokra szabadon átruházható a szakmai és az erkölcsi felelősség, amíg a politikusok nyíltan hibáztathatók, leválthatók, a bűnbakok megkövezhetők, lecserélhetők, behelyettesíthetők, addig minden rendben van.  amíg ezt a társasjátékot az egyének viszonylag "szabadon" és tűrhető életszínvonalon játszhatják, a többséget nem érdekli különösebben, hogy a demokratikus ketrecen belül mekkora a korrupció, az erkölcsi hanyatlás, a kulturális manipuláció, az etnikai feszültség, a bűnözés. nem érdekli a piacosítás, a szomszédos ketrecekkel való valódi viszony, a fosszilis energiahordozók fogyatkozása, a külgazdasági, katonai önrendelkezés mértéke. bajt az emberek többsége nem akkor detektál, mikor a fentiek bármelyike torz formát vagy gyanús méreteket ölt. akkor viszont sikítanak, ha úgy érzik, bezárják a "nem szólok bele, mit tehetsz és mit nem" c. játszóteret, ahol eddig tét nélkül kerülhették el a valóban érdemi és valóban felelős döntéseket.

a diktatúra és az alacsony szinten gyakorolt demokrácia közös vonása, hogy  felelősség totális hiányában is működtethetők. az égbekiáltó formai különbség ellenére érdemi eltérés nincs köztük, s amint a hazai példa mutatja: némi gipszkartonos átalakítással a játékterek simán egymásba nyithatók.

ezáltal a valódi demokráciát sem az egyének felett gyakorolt kontroll hiánya (az önrendelkezési jogok nép közé szórása) választja el a diktatúrától, hanem a szabadon felvállalt felelősség. az ilyen alapon - felelősen - működő demokrácia szigorúbb, mint egy diktatúra. az állampolgár önként vállalhatja a hatalom közvetlen gyakorlásában való részvételt vagy az arról való lemondást, e jogának átruházását. de mindkét döntéséért felelősséggel tartozik, így mindkét esetben el is fogadja a döntésével ráháruló későbbi személyes korlátokat.

igazi demokrácia tehát nem lesz automatikusan azokban az országokban, ahol az emberek szabadok akarnak lenni. igazi demokrácia ott lesz, ahol a "szabadságra ítéltetett" individuumok felelősek akarnak lenni. s nem is azok a legszabadabbak, a legdemokratábbak, akik a legkevésbé tűrik a mások által számukra állított korlátokat. aki nehezen viseli az érzést, hogy személyes szabadságában őt más korlátozza, abból alattvaló ugyan bizonyosan nem lesz soha, de diktátor még könnyedén lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.