Sosem felejtem el, mikor gimis koromban (90-es évek eleje) amerikai cserediákok érkeztek kis városunk egyik középiskolájába. A programtervet böngészve az elmaradhatatlan bjúdapeszti kirándulás egyik kiemelt állomásaként szerepelt (direkte csak nekik, csak most) a McDonald's-os főétkezés. Némely tengerentúli hájgszkúler a hasát fogta a nevetéstől, mások fintorogva húzták el a szájukat, jelezve, ez mekkora tréh. Amelyiküknek nőtt némi Disney-poszter a gyerekszobája falán, az csak udvariasan felvonta a szemöldökét. Elképzelheti mindenki, ezek után mekkorát zuhant az álluk a kis pattanásos jenkiknek, mikor beléptek az Eiffel irodája által tervezett, 19. századi hatalmasablakos fényes térbe, a kovácsolt lámpavasak erdeje alá, a felújított állomásépület mellett.

Ott és akkor éreztem meg, félig gyerekfejjel, hogy valami eléggé össze lehet zavarodva a világban. Észak-Amerikában a meki múltját és jelenét az országúti igénytelenség, az olcsó, praktikus, megsenézzükmiteszünk, gyorsantovábbhajtunk retorikája szervezi. Még a fiatalok szemében is. Felrémlett, amint autószerelő George húszéves Buickjával éjjel elzötyög az alabamai benzinkút mellett, olajfoltos kezeslábasban bedobja azt a pár dolcsit és tolja a szendót, mintegy mellékesen. Szemérmetlenül hétköznapi módon, ahogy már a nagyapja is csinálta. Ugyanabban az időpillanatban egy tengerrel odébb ékszerdobozba csomagolt fétis-épületben nyálcsorgatva izzadnak a gulyáskommunizmus nevelte szájtátó népek. Negyven-ötven percekig sorban állva a gyorsétterem (még egyszer hangsúlyozom: gyorsétterem) ízetlen salátájára vagy a non-stop takarítás alatt álló kirakatvécére várva. Az első üzletek nálunk a belváros dobogó szívében, majd a Nyugat(i) szimbolikus kapujában nyíltak. Ha nem is a világörökség, de az egyetemes építészettörténet gyöngyszemei között kezdték sütögetni jellegtelen franchise-pecsenyéjüket, a mi átlagfizetéseinkhez képest egyáltalán nem is kedvező áron. S a nagyvárosoknak hosszan és lassan ki kellett érdemelni a McDonald's-üzemeltetési jogot, mint annak idején a királyok osztogatta középkori kiváltságokat.

A nagy hamburgercsoda így kicsit több, mint három napig tartott. Ma már azt olvasom a neten, hogy a McDonald's-os kaja igazából nem is ehető anyagból készül. A hír - évekkel a Super Size Me dokumentumképsorai után - persze nem meglepő. Azt viszont érdekesnek találom, hogy a globálagymosást sikeresen túlélt külföldiek azóta házi pincemúzeumokban őrizgetnek komplett hamburgermenüket, melyek egyszerűen képtelenek - az élő kultúrát tartalmazó élelmiszerekhez hasonlóan - lebomlani. Félelmetes, de állítólag igaz: a gyűjtemények büszkesége a bő két évtizedet (!) változatlan külsővel megért, örökifjú sültkrumpli.

A penészgomba, a bontóbaktériumok, szorgos trágyabogarak nagy ívben elkerülik a mekis termékeket, ami egyes cikkek tanúsága szerint azt bizonyítja: nem feltétlen az ember a legintelligensebb lény a föld színén. Másfél kilós, alaposan szervezett agyunk dacára mi vakmerően tömjük magunkba a biológiailag hasznosíthatlan nátrium-nitrátot, ammónium-szulfátot, s még ki tudja mit. A néhány maroknyi sejttel rendelkező lénykék mindeközben laza fölénnyel el tudják dönteni, mi jelenti számukra az éltető táplálékot, s mi okozza a pusztulást. Egyértelműen mi vagyunk a hülyébbek, hiszen a végén mi szenvedünk tömegével cukorbetegségtől, meg a többi nyavalyától, nem más állatok - érvel a cikkíró.

Persze, erre mondhatnánk, hogy egy csapat szívtelen egysejtű vagy egy telepnyi lábatlan gomba nem a legszerencsésebb kontrollcsoport, ha össze akarjuk vetni az érrendszeri elváltozások vagy a mozgásszervi betegségek elkerülésének eredményességét... Ha viszont tágabb értelemben az élet elsőbbségének és szentségének megóvását tekintjük a "siker" mércéjének a létezés minden szintjén, azt kell, hogy mondjam: valóban nem az emberek győztek. Még az odavezető út megválasztásában sem; a fenti nézőpontból tekintve a túlélés célja érdekében tényleg fölösleges volt agyat és bonyodalmasabb szerveket kifejleszteni. Ezek csak növelték számunkra a pusztítás és az önpusztítás lehetőségeinek kombinatorikai terét.

Erőteljes borúlátásba azért mégsem csapnék át ilyen szép napos délelőttön. Elég nyolcéves lányunkra gondolnom, aki dicséretes tanulmányi előmeneteléből ítélve messze túlszárnyalja a telepes növényeket, ugyanakkor ha furkósbottal kergetnék, se lehetne rávenni például, hogy megegye a mekis kaját. 

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez nevelés kérdése, rámondom, hogy bizonyára igen, de semmi extrém pedagógiai program nem áll mögötte. Nem vagyunk fanatikus és radikális biokajálók, nincs tele felkoncolt és megwoodoozott Ronald-bohócokkal a padlás. Mi csak amolyan nagyjából középutas táplálkozók vagyunk, ezt látja tőlünk az utód. Sok saláta, időszakos diéta, egy-egy kisebb böjt, vízivás. Hétköznapokon gyakran szétválasztunk (állati fehérje nem barátja a szénhidrátnak), de rohanás örvén befér a gyorsétterem, ünnepi alkalmakkor az olasz vendéglő, társaságban pedig a jó bográcsgulyástól vagy a torockói töltött káposztától egy hadseregnyi felfegyverzett dietetikus sem tudna eltéríteni bennünket. Ennyit lát a gyermek mintaként. Továbbá az iskolai menzát. Plusz két nagyszülőpárost, akiknél a paleolit kenyérsütés és a körömpörkölt összeadódó vektorai nagyjából egészséges nullára semlegesítik egymást. Összegezve tehát, semmi különös nincs abban, amit étkezési szokások terén példaként mutatunk.

Még csak nem is következetes, szigorú és fegyelmezett nálunk a hozzáállás. A lényeg az étkezés (a táplálék magunkhoz vételének) fontosságában van. A közös asztalhoz ülés, az együtt elköltött vacsora felszabadult, vidám rituálé. Az étkezést komolyan kell venni, nem maradhat el, s nem hagyhatja figyelmen kívül a pillanatnyi testi-lelki állapotunkat. A lélek templomát tápláljuk az étellel, de fölöslegesen nem papolunk róla. Nincs miről: aki érti, érzi ezt, annál természetes módon beépül a szeretet a főzés mozzanataiba. A felszeletelt hozzávalókat - egyfajta áldozatot - érintő tiszteletteljes mozdulatokba. A rendbe, amit a terítés vagy az asztal leszedése teremt, amit a gyermek is megtanul. Időnként finomságokkal lepjük meg magunkat, egymást: megtiszteltetés ez léleknek és testnek egyaránt.

Ha a lényeget kellene kiemelnem, azt hiszem, az étkezéseknek nálunk jelentősége van, de a szokások, megszokások ellenére görcsmentes, szélsőségmentes és természetes folyamat. Ahogy nagyapám is hangoztatta az ismerős mondást: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. S szerintem épp ezért nem mindegy a hogyan.

Az életünk minőségét sem a birtoktárgyaink, a térbeli-időbeli helyzetünk s nem az általunk végzett tevékenységek határozzák meg. Sokkal inkább az, amilyen módon mindezekhez viszonyulunk. Igaz ez az étkezésre is. Igaz ez a gyorséttermekre is. A gyorséttermek vannak, tehát biztosan VAN létjogosultságuk. Nem pocskondiázzuk és nem istenítjük őket. Nem a napi szokásrendszerünk vagy az ideológiai tiltakozásunk fő elemei ők, hanem praktikus megoldás kizárólag arra az esetre, ha nincs más. Ezt értem én azalatt, hogy a helyén van kezelve. Ami pedig a helyén van kezelve, az - hitem szerint - nem kell, hogy ellenséggé váljon.   

A gyermekünknek eme tételesen soha ki nem mondott filozófia révén talán megvolt a természeses esélye, hogy ösztöneire hagyatkozzon a dobozos egyenkajával szemben. Megtette. A hamburgertől és a kólától az első pillanattól ösztönszerűen undorodik. Meg sem bírtuk vele tisztességesen kóstoltatni, hogy legalább tudatos vásárlóként minden részletre kiterjedően megindokolhassa, mire mond nemet. A kísérlet nagyjából ezeknél a mondatoknál zárult le: "Apa, én azt a büdös húst be nem veszem a számba." Továbbá: "hagyjál már, anya, a kóla szúr." 

A zsigeri ellenállást eleinte kicselezte nála a happy meal menü. Hosszú évekre visszatekintve azonban egyre gyanúsabb, hogy a műanyag krumpli és a műanyag csibefalatok is csak azért viseltettek el nagy megadással lányunk által, mert a "táplálék" mellé árukapcsolással időről időre ránk tukmálták a (deklaráltan nem ehető) műanyag játékszörnyek megújuló csapatát is. A természetes életösztön hamar győzött, már csak a haszontalan bónusztárgyak vonzereje kísért néha. A krumpli évek óta nem fogy a gyereknél, s legutóbb a panírozott csirkét utánzó göbök is a kutyatálban landoltak. Azóta furdal is kissé a lelkiismeret, szegény komondorjainkra gondolva. Mert a kihűlt "húspogácsák" már néhány röpke óra elteltével oly ruganyos állagúvá váltak, hogy a világ bármely (franchise-kinézetű) szupermodellje nyugodt lélekkel bedughatta volna őket szilikonpótlásnak a trendi egyenmelltartó alá. 

Az iskolai menzán persze fogalmam sincs, mi folyik a kulisszák mögött. Diszkréten érdeklődöm időnként a gyermeknél, mi volt az ebéd, megette-e, mit szeret a legjobban, mitől töri ki a frász. Összevetjük tapasztalatait az én gyerekkori emlékeimmel, és jókat nevetünk rajta. Lehet, hogy ma is lisztízű az összes főzelék és porcukorral tolják a káposztáskockát vagy a szalonnás túrós csuszát. De a menzai tejbegríz örök verhetetlen: az ötszárnyú konyhatündér anyák évtizedek óta nem tudják produkálni ideális halmazállapotát. Mint ahogy a brutálkannás napközis citromos (?) tea ízét sem.

Nem tudtuk azt sem, miből van, nem tudjuk ezt sem. Nem látok bele az ipari fazékba, így - való igaz - ott is bármi megtörténhet. Ami a fazékon kívül zajlik, azonban viszonylagos megnyugvásra ad okot. Mert mi még 2012-ben sem tartunk ott, ahonnan az amerikai iskolák számára - Naomi Klein NO LOGO c. könyvének tanúsága szerint - hosszú ideje nem látszik a visszaút.

Az amerikai gyorsétteremláncok már 2000-re bekvártékyozták magukat az ottani iskolák 13%-ába. Megcélozták azokat az intézményeket, ahol a diákokat az ebédszünetekben nem engedik kapun kívülre. Szó szerint tálcán kínálták a pedagógiai elveket támogató megoldást: beköltöztették a menza mellé a gyerekek kedvenc (?) márkáit, Pizza Huttól McDonald'sig. Végső soron az iskolavezetés még hálás is lehet, hiszen a tanulók kevésbé vágynak a falakon túlra, ha odabent is ugyanúgy lóghatnak együtt, ugyanazt tömve magukba, mint a városban. Nem gyönyörű?

Mindenkinek biztos nem. Az iskolai menza fenntartói nem tudják visszacsalogatni a diákokat az etikátlan versenyfeltételek mellett. Sok helyen a betelepülő gyorsétterem szerződésben kötelezi őket, hogy népszerű hamburgermenükkel ne próbálkozzanak: rivális kaják névtelenül, márkamentesen sem szerepeltethetnek a menzai étlapon. A szociális alapú étkezési jegyeket a gyorsétteremláncok - milyen meglepő - nem fogadják el: a szegényebb tanulóknak nincs választásuk a menza helyett. A spirál mentén - bár nem fejti ki a könyv, a következmény egyértelmű - a menzán étkezők száma csökken, a bevétel csökken, az előállító olcsóbb alapanyagokra kényszerül, az ételek minősége romlik, végső vesztesek a szociálisan amúgy is hátrányos gyerekek.

Örülök neki, hogy nálunk a gyermekkori kasztosodás mértékét, a társadalmi szakadékok mélységét (egyelőre) nem növelik tovább az efféle (övön alulian "jótékony") márka-térhódítással. Nálunk az oktatás tere egyelőre - ha nem is tökéletes, nem is szakrális - de legalább nem globalo-vulgáris tér. Nem kell a kicsiknek, a kamaszoknak még az óraközi szünetekben is egy, valójában semminél semmivel sem jobb "világ" "neves" termékei után vágyakozniuk. Meddig? Nem tudhatom.

Remélem, hogy nálunk soha nem teszi be ilyen agresszív módon a piac a lábát az iskolákba, s nem használják ki a márkaguruk a gigászi befolyással bíró kortárs közeg erejét, felrúgva a fair play utolsó szabályait is. S leginkább abban bízom, hogy valamit jól csináltunk, és soha nem jön el a nap, amikor a lányunk vidám és boldog helyett majd inkább menő és trendi akar lenni. S remélem, sosem jut eszébe az sem, hogy a lúzerség vádját elkerülendő, képes legyen bármit lenyelni, ami ellen a szervezete normál körülmények között - egészséges és természetes módon - tiltakozik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.